A középszerűség diadala (teljes cikk)

választási összefoglaló, avagy "one year over, three to go"

Mintha évszázaddokkal ezelőtt lett volna, de mégis csak jó egy éve van annak, hogy december 2-dika éjjelén véresre nyomkodhadtuk a billentyűzeten az F5-öt a Párkány Online-on, mely először tudósított arról, hogy Oravec Ján, 16 évnyi polgármesterkedés után újra nyert.

Az MKP „nagyágyújának”, Szigeti Lászlónak nem volt elegendő a szlovák meg a magyar alapiskola felújítására kilobbizott pénz, a párkányi plebejusnak úgy látszik ez nem számított érvnek és további négy évre marasztalta az utcán amúgy mindenkihez kifejezetten kedves Janit. Talán hasznos tapasztalat másnak, vagy akár Szigetinek is, hogy Kakathvár burgmajszteri széke nem vásárolható meg „holmi” pármilliós építkezésekkel, a népnek valami más kell.

A választásokat egy, Párkányra ritkán jellemző, közéletileg igen intenzív időszak előzte meg: azon az ősszel katapultált a Vadas, városi tulajdonban lévő termálfürdő igazgatója, jócskán felverve az egyébként csöndes helyi közélet vizét. Mr Gyetven saját bevallása szerint azért ment, mert már nagyon elege lett Mr Oravec utálatosodásaiból meg a Városháza dirigizmusából a fürdőben. A végén a saját pártja (melynek helyi elnöke volt) is kihátrált mögüle, egypár saját érdekeiben sértett képviselő hangos károgása mellett. A lemondását-leváltását tárgyaló önkormányzati ülés inkább emlékeztetett egy alapiskolás osztályfőnöki órára, ahol a „sértett képviselők” kórusával kisérve a polgármester dübörögve osztotta az észt, a többiek meg csak megszeppenve, szinte a padjuk alá bújva hallgattak, nem szólva egy szót sem az „emberük” mellett.

Ez az ügy a városban egyre jobban eluralkodó középszerűség szemléltetésére lett felhozva. Ennek a blognak az írója ugyanis azon a véleményen van, hogy ide vagy oda Gyetven sokat kritizált stílusával, története a tehetséges emberek párkányi tragédiájáról szól, ami ennek a középszerűségnek a folyamodványa. Ennek a fickónak a működése alatt (melyhez azért kellett a képviselők többségének a támogatása is) megtízszereződött a fürdő 30 millió koronás vagyona, elegáns hotel, új medencék épültek, rendkívül javult a szolgáltatások színvonala, satöbbi, satöbbi. De úgy látszik azt, aki ügyes és sikeres, és éppenséggel városi vagyonnal gazdálkodik, azt szükségszerűen előbb vagy utóbb elnyomja az irigységgel megspékelt középszerűség.


De kezdjük a jó hírekkel: december 21-dikén a Leviathan végre elkotródott a határokról, szabad az átjárás! A 2001-es felemelő hídátadási fílingek jöttek elő, mikor éjfélkor átaraszoltunk a máriavalérián: ám az első egomi kocsmában viszont csak forintban lehetett fizetni, melynek hiányában kénytelenek voltunk visszafordulni. A mi oldalunkon nincs soha probléma ezzel: korona vagy forintos, elfogadják, ez egyértelmű párkányi versenyelőny. Kérdés, hogy ilyen lesz e más területeken is?

Harc a kátyúkkal és a szürkebúdékkal
Az elműlt évben (ha nyomokban is, de) fellbukkant az öntudatos polgár is: példa rá a tény, hogy a Bartók utca áldatlan útállapotai és parkolási gondjai végre eljutottak a megválasztottak fülébe, egypár angazsáltabb helyi lakos kezdeményezésére a virtuális képviselői iroda és a városi TV hathatós segítségével. Született is igéret: 2008-ig megszűnnek az évek óta tartó áldatlan állapotok a városnak ennek a részében. Más lapra tartozik, hogy ezzel miért kellett eddig várni? Miért csak akkor kezdenek mozgolódni az emberek, ha a helyzet már a szakadék széléig jutott? Mindenesetre elismerés és tisztelet a bátraknak, akik nekivágtak! Göröngyös az út kifelé a ráhagyóspaternalizmus árnyékából…

Utakról és közvagyonról
Az egy év alatt a város két igen rossz állapotban lévő utat újított fel, az állomásra vezető járda is újjászületett, de a városi közlekedés nagy kérdései még mindig nincsenek megoldva. Tény, hogy a város szívébe belevezetett hídról lejövő/fölmenő autóáradat csak egy új, távolabb felépített híd segít majd, aminek a lehetősége azért még eléggé távolba vesző. Ám ez nem jelenti azt, hogy pl. a „jednotás” körforgalom gödreivel, a minduntalan meglevő parkolási gondokkal és a nyári szezonban orbitálisan megnövekedő forgalommal nem kéne egy egész várost érintő közlekedés-koncepció keretében foglalkozni.

Rossz utak mellett vannak kihasználatlan épületeink is. Az új választási időszak elején egypár képviselő nekiesett javaslatokat gyűjteni a tornatermet is magában foglaló, de mindmáig kihasználatlanul álló lakótelepi iskolaépület valamilyen formájú kihasználásához. Aztán ez az igyekezet is megfeneklett valahol: a sokmillió kilobbizott pénzen befejezett "új iskola" meg azóta is üresen áll.

A másik nagy „közkincs” a fentiekben már említett Vadas termálfürdő. A Párkányer írója azon a véleményen van, hogy ez a cég, a mai körülményeket figyelembe véve, kizárólag magántulajdonban tudná az oly sok kihasználatlan nagy lehetőséget rejtő helyi turizmust igazi húzóágazattá varázsolni, mindenki javára. Noha vannak települések, ahol köszönhetően a meglévő jó tradícióknak, a közvagyon relatíve jól ki van használva, a mi városunk sajnos nem ide tartozik.

Ma a Vadasban, a városházához hasonlóan, az igénytelen középszerűség dirigál, aminek következménye a meglévő erőforrások és lehetőségek pazarlása, a nem túl látványos, de szükségszerű fejlesztések hiánya. S már érkeznek a jelek a sok hitelpénzből, energiából kialakított (korántsem tökéletes) minőség romlásáról is.

De tevékenységet, azt valamilyet ki kell mutatni, be is lett gyorsan dobva a köztudatba a Vadas ötszázötvenmilliós pályázat-terve, s már lehet is csodálkozni a méregdrága látványterveken. Közben meg a fedett uszoda zuhanyozóinál egy ukrán közwécé is gusztusosabb, a szauna meg egyértelműen túlterhelt és felújításra szorul.

Amit építesz, az vagy
A középszerűség a város egységtelen építészeti arculatában is tarol. Az erre kompetens személyek krédója talán a „sokféleség gyönyörködtet”. Más magyarázat talán erre nincs, látva legalábbis az új postaépületet vagy a felépülendő bevásárlóközpont terveit vagy pár ékítő hupiszinekre festett Fő utcai házat.

Ebbe a színes képbe, csak úgy ráadásként, még bele fog lovagolni bronzlován a pocakos Sobieski János is, melynek a tárgyalásával kezdődött ez a blog is.

Azért javul a tájkép: új buszmegállók épültek. Idén eltűnt a város közepéből a keményítőgyár, helyén bevásárlóközpont épül: döntse el ki-ki, hogy ez jó e vagy rossz, egyes maszekok szerint megduplázódik vele a városban található kereskedelmi célokra használt négyzetméterek száma.

Továbbra is a sehanyadik ligában
A képviselőtestület és a Városháza szerint is „megmenekült” a városi sportélet: ez alatt azt értik, hogy egy többmillió koronás intervencióval a pocsékul gazdálkodó sportegyesület vagyona (focipálya és tartozékai) a város tulajdonába kerültek.

Hogy ebbe mi a sportélet megmentése, még nem magyarázta el senki részletesebben: nem váltunk regionális sportközponttá, nem voltak az ingatlanokhoz köthető jelentős sportesemények sem. Ez mellett továbbra is nagyon kevés a fiatalok spontán (értsd nem sportszervezet áltat szervezett) sportolási igényeit szolgáló facilitások. Ide tartozik az is, hogy nincs télen megfelelő, normális úszásra alkalmas medence.

Lévén a Vadas városi tulajdon (ami „közkincs”, ugye?) a városvezetés, ha (nem csak a) fiatalok sportolása fontos lenne számára, akkor már régen pótolhatta volna ezt a hiányosságot (akár egy ideiglenes fedő-búra kialakításával a meglévő szabadtéri medence fölé).

Meeting the press
Ebben az évben kinyiffant egy pályázati pénzből fenntartott „regionális” napilap, a Hídlap. A megszűnés okait ilyenkor lehetne keresni az emberek közéleti közömbösségében is vagy másban, mégis a legegyszerűbb magyarázat, hogy valójában nem volt rá igény, s a divatfrázissá vált „régióban gondolkozni, cselekedni” még merő fikció csupán.

Továbbá ilyenkor erősödik fel bennem az a gyanúhipotézis, miszerint sokszor a különböző „társadalmi” pályázatok tárgya olyan igényeket próbál kielégíteni, melyek nem is léteznek, s az eredmény csak erőforráspocsékolás.

A Párkány és Vidéke, a közpénzből fenntartott ingyenes városi havilap aktualitásban és tartalmilag egyre lejjebb csúszik, közéleti fórumnak nem ad helyet, pedig lenne miről vitatkozni. Talán az egyedüli felvillanó fény az alagútban a városi TV: az önkormányzati ülések közvetítése nagyszerű ötlet volt: sok mezei polgár ilyenkor döbbenhetett rá, hogyan is készül a párkányi törvény és szalámi.

Ebből az egyre jobban eluralkodó középszerűségből azért kiemelkedik a kiválóság egy-egy világítótornya: a zeneiskola profi happeningjei, a városi TV egyre asszertívabb műsorai vagy a párkányi sportolók sikerei. Remélhetőleg egyre több lesz belőlük...

A fényképek kedves bloggerbarátom szives beleegyezésével lettek felhasználva

Urnához! Urnához!

Tegnap az EU hivatalosan is kihirdette az Alapvető Jogok Chartáját, melyre az EU működéséről szóló reformszerződés (találó eufemizmusa a megbukott „európai” alkotmánynak) egyik cikkelye is vonatkozik. Ez utóbbit még az összes tagállamnak ratifikálnia kell, hogy érvénybe lépjen.

Ahogy az okos Új Szó leírta, az, hogy a reformszerződés kifejezetten utal erre a Chartára, jogi kötelező erőt ad a chartában foglaltaknak. Minden respect az emberi jogok előtt, ám komoly aggodalomra ad okot a Chartában szereplő megfontolatlan jószándék vezérelte szociális jogok listája. Szabad tehát a pálya az Európai Bíróság bíráinak eme jogok értelmezéséhez. Bár a bíróság értelmezései nem jogforrások, irányadónak számítanak a közösségi jog alkalmazásánál.

A másik bibi a reformszerződéssel, az EU-ra amúgy is nagyon jellemző krónikusan demokráciadeficites hatalomgyakorlás: a megbukott alkotmány nagy részét olvashatatlan jogi maszlagba foglalták, remélve, hogy elég lesz hozzá a nemzeti parlamentek áldása, népszavazás kihirdetése nélkül (ezidáig Írország kivétel). Ami azért egy elég nagy mocskosság egy magát a demokrácia bölcsőjének és legfőbb bástyájának tartó kontinensen.

Igen, a szerződés tartalmaz egyszerűsítő és hatékonyságnövelő elemeket, melyek hasznosak és szükségesek, ám ez nem mentség az antidemokratikus döntéshozatalra.

Ezért referendumot! Referendumot!


Az ügy szélesebb vonzatairól ajánlom a következő cikkeket: ezt meg ezt

Csáky, a stratéga

Szombat kora délután kellemesen meglepett Csáky Pál, amikor az Új Szó internetes oldalán rákattintottam a cikkére.

Noha a címet és a bevezetőt látva (pl. „Európában figyelemre méltó folyamat zajlik. Az európai nemzetek képviselői arra kényszerülnek, hogy újradefiniálják magukat a 21. század körülményei között" meg a „Világunk 2020-ban”) rögtön riadózni kezdtek az automata „ne olvassad” receptoraim, melyek az általában semmiről nem szóló, felesleges dumaírásoktól próbálnak megvédeni, elcsépelt frázisok beazonosítása alapján; mégis továbbolvastam, és tényleg kellemesen csalódtam az MKP sokat, sok mindenben, sokak (pl. e blog) által is kritizált elnökében.

A Csáky-cikkben foglaltak (némi bővítéssel) szerintem már vígan megfelelnek az oly sokat hangozatott és divatszóvá vált szlovákiai magyar stratégia kritériumainak. Már csak össze kéne írni a főbb gyakorlati action pointokat és szélnek is lehet ereszteni Duray stratégosz-dzsemboriját meg a többi „műhelyt”. Mert úgy is csak a semmin rinyálnak.

Van számos olyan eleme a Csáky-cikknek, amin érdemes figyelembe venni. Egyrészt, hogy az MKP nem a mindenes pán údržbár, vannak olyan ügyek, melyekért önkormányzati –magánszféra - civil összefogás nélkül semmit nem lehet tenni. Ilyen pl. a tehetséggondozás egy ösztöndíjrendszeren keresztül vagy a szülőföldön való boldogulás, a magyar iskola minősége, stb.

Mellékesene szólva, érdekes figyelni a gondolatok gyors diffúzióját: pl. erről az ösztöndíjrendszerről beszélt a múlt héten Jarábik Balázs, vagy hogy a Csáky-cikk pár gondolata (külföldi tapasztalatok otthoni kamatoztatása) az alábbi polgári kezdeményezés krédójában is benne van. Persze az külön téma, hogy hogyan lehet ezeket a fönt említett társadalmi projekteket elkezdeni majd sikeresen futtatni...

Továbbá kiolvasni vélem a szerző azon félelmét, amit én „skanzenné válásnak” nevezek: intenzívebb „modernizációs nyújtózkodások” nélkül a szlovákiai magyar közösség gazdasági és szellemi lecsúszása előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik.

Egy kis olvasnivaló a hétvégére (ajánló)

Születőben vannak a XXI. század
magyar Madisonjai?

Első cikk

Második cikk


Szolgálati toldás: többször is elolvastam Publius Hungaricus előző írásait, fölösleges is mondanom, hogy nagyon tetszett, nem is elemezni akarom az egészet (azt majd víg nyugdíjas koromban, ha sok-sok időm lesz), csak hozzáfűznék egy rövidet, ami eléggé feltűnt:

„Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltő alatt. Az ezígy-ből való kitörés természetesen lehetséges.”

Ki tudja, lehet, hogy éppen ezek a specifikus magyar szokások, normák és szabályok teszik egyben lehetetlenné az írekéhez/finnekéhez hasonló sikeres „kitörését” a károsabb szokások és normák szorításából? De inkább ne legyen igazam.

Persze ezek az szokások, normák változhatnak gyorsabban is, ha vannak nagyon domináns környezeti hatások, melyek kiváltják a változáshoz szükséges impulzusokat. Felületesen mondhatnánk úgy, hogy talán egy nagy válság kéne a kiugráshoz meg a félművelt elit eltűnéséhez.

Meeting the press (ajánló)

Örömteli figyelni az egyre szélesedő szlovákiai magyar véleményformáló-véleményközlő palettát: nemrég a nyitrai diákbálon a kezembe nyomták az ottani egyetemisták új lapját, melynek tartalma szerintem messze több egy ilyenkor várt hallgatói lapétól: igényesen megírt cikkekkel, és ami külön öröm, hogy vannak benne kvalitás közéleti írások is!

Ez utóbbi valahogy hiányzott a többi egyetemi lapból, s talán segít abban, hogy a generációmbéliekre olyannyira jellemző akut közéleti közömbösség valahogy feloldódjon. Bár ez utóbbi okairól sokat lehetne okoskodni…

Amikor a lokálpatriotizmus már hülyeség

Még októberben Lengyelországban jártam s visszafelé menet a Varsó és Krakkó között közlekedő híres expresszvonattal utaztam. Azért híres, mert a két legnagyobb lengyel város közötti távot 2 óra 45 perc alatt futja be, s ami normális gyorssal jó 5 óra, ha nem több, amit volt már szerencsém párszor abszolválni: nem egy leányálom. Ezért a sokkal gyorsabb és kényelmesebb expressz már külön fogalom a Krakkó és a főváros között ingázó emberek számára.

Na, de hogy a lényegre térjek, a szupergyors expresszvonat a Varsót Katowicével (és Krakkóval) összekőtő Centralna Magistrala Kolejowa magasebességű vasúti korridoron 160 km/h sebességgel száguld végig. Legalábbis ha hagynák. Varsó után a 115-dik kilométernél ugyanis az expersszünk elkezdett lassítani, majd megállt a lengyel préri kellős közepén, pontosabban szólva Włoszczowa, egy tízezer lelket számláló város állomásán. Lengyel barátaim máris magyarázni kezdték az oly tipikusan lengyel story-t:

A korridor kifejezetten a nagyobb lengyel városok közötti gyors összeköttetés érdekében kezdték el építeni (máig nincs befejezve a tenger mellett fekvő Gdanskig), ezért a sínek elég távol esnek a környékbeli településektől, s nem található egyetlen személyi állomás sem a vonalon. Ez legalábbis így volt 2006-ig, mikor is egy Przemysław Gosiewski nevű befolyásos politikus kijelentette, hogy márpedig a krakkói expressz álljon meg Włoszczowa városában is, ami mellékesen szólva, az ő szavazókerületének központja is. A lobbizás sikerült: a kisvárostól jópár kilométerre tehát felépült a korridor mellé az állomás, ahol volt szerencsénk kiugrani és csinálni pár fényképet és megtekinteni azt a két embert, aki az agyopnpakolt 6 vagonos szerelvényre szállt föl (nem szállt le senki).

Erről az igazán lokálpatrióta Przemysław Gosiewskiről annyit kell tudni, hogy a nemrég megbukott Kaczynski-kormány miniszterenökhelyettese volt, jelenleg a volt kormányzópárt PiS frakcióvezetője. Külpolitikai vájottfülűek számára talán érdekesség, hogy ez az úriember kezdeményezte annak a német újságírónak a büntetőjogi felelősségre vonását, aki az elmúlt évben a lengyel elnököt (és annak ikertesóját) illette nem túl hízelgő jelzők keretében kemény kritikával, nem kis bonyodalmat okozva a két ország amúgy sem rózsás viszonyában.

Vasutasok a megmondhatói, hogy mennyibe kerül egy ilyen gyorsvonat megállása-újraelindulása, az ehhez szükséges extra időről nem is beszélve. Persze mondhatnánk, hogy ez az állomás és a megállított expressz elősegíti az adott régió fejlődését és miért ne, ha egy város, legyen az akármilyen kicsi, de kiharcol magának napi egy-két expresszvonatot (Gosiewski fölényesen nyert a legutóbbi választásokon).

Ami szerintem veszélyes az ilyen dolgokban, az ennek a történetnek a precedensértéke: mert expreszmegállítási követeléssel előjöhet a többi, a vonal közelében fekvő (nagyobb) város is. És miért ne? Teljesen jogosan, hiszen amit Włoszczowa kikövetelhet, arra miért ne lenne joga a többi településnek? De így a krakkói expressz egy idő ugyanúgy 6 óra alatt tenné meg a távot, mint gyorsvonat kollégái...

Hozzá kell tenni, hogy az említett új állomáson más vonat nem is áll meg, a helyi osobákok a város másik (eredeti) állomására futnak be, a Włoszczowa Pólnoc (észak) így napi három expresszvonatot szolgál ki, a mindenek fölé helyezett lokálpatriotizmus és/vagy a sikeres politikai populizmus szimbólumaként.



Szolgálati közlemény: kérdezték páran mi ez az új, kiejthetetlen nevű téma. Az indivisibiliter et inseparabiliter ("Oszthatatlanul és elválaszthatatlanul") az egykori Osztrák-Magyar Monarchia "szlogenje" volt. Egyenlőre nem találtam jobb jelzőt a közép- és kelet-európai tárgyú írásoknak: úgy látom, sok dologban, legyen az hülyeség vagy marhaság, az egykori Monarchia utódállamai ugyanúgy egyek és oszthatatlanok :)