I.
Többször is elolvastam a beneselvtárs felmagasztalása óta kigenerált blogtermést és kommenteket, mert nagyon érdekelt, milyen érvek és gondolatok alapján jutnak el a bloggerek és a vitázók az „és most mi lesz?” „hogyan tovább” konklúziókhoz. Valahogy két vonulatot lehet megkülönböztetni: kicsit átalánosítva a kooperáció-pártiakat és „a kooperáció-nem-jó-semmire-pártiakat”. Tehát itt vagyunk a magyar-szlovák együttélésnél (vagy egymás mellett élésnél).
A nemkooperációs párt mellett azonnal megjelentek a máriaországa&véreskardothoztam elemek, akik éljenezték a „core” nemkooperációsok szerintem igenis jogos felháborodását a dekrétumokkal kapcsolatban. A végkövetkeztetéseikkel azonban nem tudok egyetérteni, szerintem hibásak, nem ez a követendő út. Egy dacból konfrontatív és ebből kifolyólag bezárkózó, önmagába forduló közösség, ugyanolyan kollektivista eszmékkel, melyeket a Benes dekrétumok is hirdetnek, még kevesebbet tud elérni.
A kooperációpártiak viszont mintha nem lennének eléggé biztosak az igazukban. Egy kérdés: volt ezelőtt igazi kooperáció, egy olyan tökös, határozott kooperáció? Ja, hogy az a 8 év kormányon? Ha volt, az nem sokat segít, mert lent kooperációt nem nagyon láttam, látok, de még kezdeményezéseket sem. Azt nem ötven-hatvan embernek kéne csinálni, hanem ötven- hatvanezernek.
Igenis vannak közös céljaink és érdekeink, s van sok potenciális szlovák szövetséges, akik szintén a zárat keresik. De sok mindent nem tudnak, nem értenek velünk kapcsolatban (hiába, ott a nyelvi korlát, nem olvasnak magyar sajtót meg blogot). S lehet, hogy sok olyan dologra felhívnák a figyelmünket, amit mi nem szívesen tudatosítunk: pl. a tömbmagyarság között élő szlovákok ügye. Meg valamit ők nem: hogy mennyire undorító, amit a nagy népszerűségnek örvendő kormányunk és államgépezet csinál velünk.
Ez lehetne a közös házi feladat: szépen leülni a kocsmába a szlovákkal és eldumálni közös dolgainkról. Ha ezerszer, akkor ezerszer elmagyarázni miért vagyunk itt, és miért vagyunk ugyanolyan államalkotóak, mint ők (nyugodtan lehet Svájccal példálódzni) és miért jár ki nekünk a déli sztráda, iskola és nyelvhasználat. Meg hogy nem mindenki tud szuperül megtanulni szlovákul, meg amúgy is, egy nyelv megtanulását nem lehet senkire ráerőltetni. Az egyéni adottság, döntés dolga (aki meg dacból-félelemből nem tanul meg szlovákul, még ha lehetősége is van rá, azt igazából sajnálom, leginkább magának árt vele).
Továbbá a jclaytoni formula egy járható út: munkára fogni az igazságszolgáltatást a meglévő törvények betartatására, továbbá a meglévő jogok kitágítására, szélesítésére. (Nem csak) ilyenkor sajnálom, hogy nincs angolszász elveken működő, precedenses jogrendünk: gyorsabban, alaposabban menne az egész. De egy ilyen kormányzó banda mellett egyáltalán nem kizárható, hogy idővel a bíróságoknak másfajta paragrafusokat kell majd betartatni, rajtunk. Akkor mi lesz?
II.
Nem nagyon érdekelnek a napi politikai történések, az hogy ki és mit mondott meg hova ment, de megállnék egy pillanatra a magyarországi közéleti eminensek legutóbbi „szimpátia-hadjáratánál”: sokaknak közülünk itt, nálunk bizonyára jól esik, hogy jönnek és mondanak valami erőset a dekrétumokkal kapcsolatban. A másik oldalon viszont meg azt az illúziót kelthetik a szlovákiai magyarban, hogy ha probléma van, akkor elsősorban az „anyaországra” számíthatunk, s elhomályosodik a kemény valóság, miszerint igazából csak saját magunkra.
Már régóta le akartam írni, hogy szerintem mennyire téves ez az „anyaország” kifejezés: tulajdonképpen a magunk történelmét tagadjuk meg vele, egyrészt nem onnan jöttünk. Másrészt, az az államalakulat melyben az egész magyarság egy tömbben élt már nem létezik: Magyarország egy mesterséges határokkal meghúzott valami, nem az otthonunk. Nekünk az itt van, bármennyire sem tetszik, és bármennyire sem tekint a többségi nemzet egyenrangúnak ránk ebben az országban. Azt már itt, nekünk kell kiküzdeni. Lehet, hogy hosszú évtizedekig fog tartani, hogy a szlovákiai magyarság igazi államalkotó nemzetté váljék: mindenekelőtt ki kellene lépni a kisebbségi kategóriákból, a folytonos Magyarországra való kacsingatásból és végre elkezdeni keresni itthon a szövetségeseket.
III.
Olvasni olyan bejegyzéseket is, ahol felróják az MKP-nak, hogy az „országos” ügyek javára hanyagolja a „nemzeti” ügyeket. Bár a párt országos politikája komoly kívánnivalókat hagy maga után így is, meg kéne érteni, hogy az országos ügyek ugyanúgy érintik a helyi magyarokat is, foglalkozni velük (ha lehet, minél igényesebb színvonalon) a legkevesebb minimum, amit az MKP-től elvárható. S ez nem azt jelenti, hogy így próbáljuk a szlovákoknak a „lojalitásunkat” kifejezni. Nem erről van szó, s érdemes lenne egy csöppet a kiegyezéskori „a magyar követelések a birodalom érdekeivel összhangba hozhatóak” deáki gondolatból inspirálódni.
Ezt kell minél több szlováknak elmagyarázni, megbeszélni. Magyarországi felületes bábáskodás s véreskardothoztam elemek nélkül.
