A pályázati pénzek patológiája

Részlet egy párbeszédből, ami két középkorú hölgyemény között hangzott el a párkányi fedett uszoda szaunájában, valamikor tavaly decemberben:

„- Hát van itt az a pénz, amit a pályázatra kaptunk…”
„- Várjál…! Amúgy azt vissza kéne adni: mondtam is én a XY-nak, hogy el kéne intézni azt a kirándulást. Ha nem lesz faktúránk, akkor év végéig vissza kell adni pénzt. Mondom, ha lesz taggyűlés, akkor ezt meg kell beszélni.
„- …és melyik hotelt nézted ki?”

Teljesen mindegy, hogy a fenti disputa milyen témájú pályázatot érintett abban a 115 °C fokban, azonnal észrevehető az egész pályázatosdi jelenségének egyik legjellemzőbb sajátossága: a kapott pénz utolsó fillérig való elköltésének igyekezete, az eszközökben való válogatás nélkül.

Napjaink egyik nagy divatjává vált a pályázás, s lassan már a kézivezérlésű kerti kutunkból is a grantok fognak folyni. Ez az írás elsősorban a szlovákiai magyar non-profit szféra forrásszerzésének (ritkán tárgyalt) oldalaival szeretne foglalkozni.

A civil szférába a források nagy része pályázatok útján érkezik: elsősorban magyar állam alapítványokon keresztül, de csordogál valami EU-s és szlovák állami és önkormányzati csapokból is. A magánalapítványok és privát adakozók hozzájárulásai kisebbségben vannak. Az évek alatt kialakult egy pályázatíró réteg is: az itt dolgozó egyének fő jövedelmi forrása a sikeres pályázatokból járó honorárium.

Az elhalasztott apró lépések ára
Élek a gyanúhipotézissel, hogy a (nem csak a civilek által) elnyert pályázatok többsége, sokszor olyan igényeket szolgál(na) ki, melyek a valóságban nem is léteznek, vagy nem olyan jelentősek azok az igények, mint a megnyert pályázati pénzekből mesterségesen előállított kínálat.

A legnagyobb problémát viszont a pályázati pénzeknek az alulról szerveződő önkéntességre való nem éppen pozitív hatásában látom. Nekem úgy tűnik, hogy egyre több civil szervezet és csoportosulás inkább hajlik arra, hogy „megvárjanak” egy pályázati kiírást, mielőtt valamibe belekezdenek, ignorálva egyrészt az egyéni adakozásból (sokkal nehezebben) előállítható forrásokat továbbá önmaguk erejére való támaszkodást.

Persze jöhet ez ellen a populáris érv, miszerint a „mai világban az önkéntességet valamiféle jutalmazás hiányában lehetetlen elképzelni”. Igen, valóban egy regionális bicikliutat nem fog senki a saját költségére kilobbizni, s pályázati pénz nélkül csak 25 év múlva épülne meg vagy soha. Ám sokszor éppen ebből a kényelmességből adódóan nem látnak a civilek hozzá azoknak az apróbb ötleteknek a megvalósításához, melyekhez egyáltalán nem kell sok pénz, vagy éppenséggel semmilyen. Ez pedig, csak a jól szervezett munka, elképzelés és elhivatottság kérdése lenne. Persze az eredmény nem lesz látványos (és anyagilag rentábilis a kivitelezőknek).

S talán baj van a civilek némely elképzelésével is: sok civil szervezet inkább belekezd egy látványosabb, de annál kisebb sikerre ítélt projektumba (ha nincs megnyert pályázat, nincs semmi), semmint az apróbb lépésekbe. Megkockáztatom az a felvetést is, hogy eme apróbb lépések mögött sokkal több valós igényt találhatunk, mint a nagyobb „dörgéssel” járó vízióknál és ötleteknél. Sokkal izgalmasabb ugye egy regionális tévéről vizionálni egy sör mellett, semmint a sokkal kisebb feltűnést keltő „tegyük rendbe az utcát”, „készítsünk egy normális játszóteret a kölköknek” vagy „szerezzünk egy tehetséges angoltanárt az alapiskolába” ötletekről.

S éppen ezeknek az „apróságoknak” a megvalósításával teremtődne meg az alulról szerveződő polgári kezdeményezések igazi ereje: a tapasztalatszerzés, az önkéntességet vállaló egyének kipróbálása, a csapat kialakulása, stb. Mindez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kialakuljanak azok a közösségek, melyek biztosítják a társadalom pluralitását, s korlátozzák az állami hatalom folyamatos terjeszkedését az élet minden területére.

A járadékvadászok harca
Persze számos dologhoz sok pénz kell, és nagyobb ügyeknél teljesen természetes a végrehajtók, pályázatírók jutalmaztatása, nincs is ebben semmi hiba. Érdemes azonban meglátni és elemezni a többi oldalát is az ilyen „transzfereknek”. A Magyarok Szlovákiában összefoglaló jelentése (266 o.) szerint „…bátran elmondható, hogy a szlovákiai magyar intézményrendszer legfőbb alapítványi éltető erejét a magyarországi, elsősorban közalapítványi források jelentették [a kilencvenes évektől 2004-ig, P. megjegyzése].” Mászóval a civil angazsáltságunk elsősorban a magyar állami fejőstehén tőgyeinek sikeres ráncigálásától függ.

Miért? Az külön blogpost érdemelne, de addig idézzünk a Jelentésből: „elmondható tehát, hogy a szlovákiai magyar szervezetek jelentős anyagi forrásoktól estek el azáltal, hogy belső értékrendjük, kapcsolatrendszerük, felkészültségük és izoláltságuk folytán nem helyeztek kellő hangsúlyt ezeknek [nyugati, amerikai alapítványok, P. megjegyzése] a Szlovákiában jelen levő forrásoknak a megszerzésére.” (267 o.)

Az alternatív lehetőségek hiánya miatt az adott (magyarországi és szlovákiai állami) források szűkössége kialakít egyfajta „versenyt” a forráskeresők között. A legsikeresebb pályázatokat nem a piac láthatatlan keze, hanem valami teljesen más (talán még láthatatlanabb) kezek válasszák ki. Ezért egyfajta ellenséges viszony alakulhat ki a civilek között, melyeknek éppenséggel összefognia kéne a közös ügyek és célok érdekében, semmint kölcsönösen irigykednie. Az alapján, amit össze-vissza hallok a civil szférából az utóbbi időben, úgy látom, hogy ez a rosszul értelmezett „verseny” egyre jobban irtja ki a kölcsönös bizalmat a mai szlovákiai magyar non-profit csoportok, egyének között. És ez nagy baj!

Mi látható és mi nem
Attól tartok, hogy a fentiekben (noha eléggé tökéletlenül) leírt jelenségek a igyényesebb egyéni önkéntesség és igyekezet s az igazi filantrópia hiányáról szólnak. Számos nonprofit kezdeményezésnél az egyéni angazsáltság egyre inkább kimerül a járadékvadászatban, forráskeresésben és veszekedésben, vagy a kisebb problémák oldása helyett inkább a „merjünk nagyot alkotni” témákra koncentrálnak.

Továbbá nincs erős hagyománya nálunk az egyéni adakozásnak, nincsenek kialakulva a szükséges csatornák, viselkedési szabályok és normák. A már meglévő donorok is passzívak: igenis ellenőrizünk kellene, hogy hogyan lett az adományuk felhasználva. Talán idővel, a jövedelmek, s így a jólét tartós növekedésével lassan meghatározóbbá válnak ezek a szokások.

Ez az írás nem a nagyobb falatokat jelentő állami és mennyei mannának beállított EU-s pályázati pénzekről szól, melyekről biztos sokat lehetne regélni, ezért ajánlom róluk a következő cikket.