Demokrácia Dél-Szlovákiában III. (merengések)

A szűkebb szülőföld, a település és annak közössége termesztés okokból fogva mindig a legközelebbiek az egyén számára: itt éli mindennapjait, dolgozik, ide jár a kölke iskolába, itt sétáltatja a kutyáját, itt fogják majd eltemetni. Ide való Alexis de Tocqueville ezzel kapcsolatos magvas megállapítása "Az amerikai demokrácia" cseh fordításából:

"Obec je jediné sdružení, které natolik odpovídá přírodě, že všude, kde se lidé spojují, vzniká sama od sebe. (...) ...právě v obci spočívá síla svoboných národů. Obecní instituce jsou pro svobudu tím, čím jsou základní školy pro vědu; přivádějí ji lidu na dosah; dávají mu okusit jejího pokojného užívání a navykají ho, aby ji používal. Bez obecních institucí si národ může zvolit svobodnou vládu, ale chybá mu duch svobody."

Mégis, ennyifajta kötödés mellett úgy veszem észre errefelé, hogy a polgárok eléggé közönbössek a város vagy a falu közügyei iránt (az egyik előző postban írtam már erről valamit).

Ez a mentalitás ugyanúgy jellemző a szlovákokra is és más-más mértkében a többi posztkomcsi országokra is. A polgárok többségétől távol áll az aktív participáció a helyi ügyekben, aki még aktív, az megelékszik a négyéventi választásokkal. Előtte-utánna kontroll, aktivitás nincs. Legföljebb a megválasztottak szidása vagy kritikátlan elismerése. Egyre jellemzőbb lesz az a trend, hogy egyre több dolgot a hatóságok meg a megválaztottak feladatának tartunk. Ezáltal túl nagy hatalmat adunk nekik, ellenőrzésükről elfeledkezünk, s mikor eljön az elszámolás ideje, természetes, hogy frusztráltak és elégedetlenek vagyunk velük. És ha helyi szinten ennyire be van ragadva az egyének angazsáltsága, akkor mit várhatnánk országos szinten?

Ebben a passzív hozzáálásban van egy nagyfokú elvárás a megválasztottak felé: tessék mindenről gondoskodni: a jó utaktól kezdve a munkahelyekig. S ha valami nincs, az ecceri ember az illetékesekre mutogat: mintha álmai szépségéért is ők felelnének. Ráhagyóspaternalizmus.

"V Evropě existují státy, v nichž se občan považuje za jakéhosi nájemce, lhostejné k osudu místa, kde bydlí. Největší změny v jeho zemi probíhají bez jeho účasti; dokonce ani přesně neví, co se stalo, jenom tuší, protože náhodou slyší o té události vypravovat. A nejen to, osud jeho obce, bezpečnost jeho ulice, úděl jeho církve a jeho farnosti jsou mu lhostejné; myslí si, že všechny tyto věci se ho vůbec netýkají a že patří nějaké cizí moci, které se řiká vláda. Pokud jde o něho, hospodaří na svých statcích jako nějaký uživatel, bez pocitu vlastnictví a bez pomyšlení na to, aby něco zlepšil. Jeho lhostejnost k sobě samému jde tak daleko, že když je nakonec ohrožena jeho vlastní bezpečnost nebo bezpečnost jeho dětí, pak místo toho, aby se staral o to, jak nebezpečí odvrátit, založí si ruce a očekává, že mu celý národ přijde na pomoc."

Az idézet szintén az előző műből van. Kissé döbbenetes, nem? Pláne, ha azt vesszük, hogy ez az uriember a fenti sorokat valamikor a 19. század első felében vetette papírra. Aktuális az állítás ma is?

Van egy megállapítás, miszerint az emberek lassan változnak. Ezért felmerülhet a kérdés, hogy a fentebb leírt helyzetből van e kiút? Van. Szerintem ez a tartós gazdasági növekedés.

Sokak szerint a tartós gazdasági növekedésnek (de nem kizárólag csak annak) megvannak a maga morális következményei a társadalom fejlődésére. Én is egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy a tartós gazdasági növekedés együtt járhat olyan polgári "erények" erősödésével, mint az egyéni teljesítmény tisztelete és elismerése, nyitottabb társadalom, az egyén felelősségérzete a saját és a közössége sorsa iránt, tolerancia és hasonlók. A világtörténelem is erről szól: a stagnáló (vagy a visszaeső) gazdaságnak megvannak a morális oldalai: megváltoztatja az egyén (és a társadalom) morálját, az kevésbé nyitott, bezárkózó, passzív, közéleti ügyekben passzívabb, cinikus.

Menjünk le mikro-szintre: az ember átalában két összehasonlítási alapot vesz figyelembe aktuális "jóléti" állapota értékelésénél: mennyire "jól" élnek nála mások a saját környezetében, és mennyire él ő maga jobban, mint az elődei, felmenői.

Ha van gazdasági növekedés, növekednek a jövedelmek is: évről évre minél többet lehet a tejbe aprítani. Új munkahelyek jönnek létre, elmélyül a társadalmi munkamegosztás, specializáció. Az egyén látja, hogy más jólétben való gyarapodása nem az ő kárára történik, ellenétben a gazdaság stagnálásánál, ahol úgy tűnhet az egyénnek, hogy az egyik csak a másik kárára tehet szert többre (közgazdászossan: nem Pareto-effektív megoldás).

A jólét növekedésevel az emberek felellőségérzete is megváltozhat: már kevésbé lesz mindegy, hogy áll a gaz a lakótelepeken, s hogy a kölkök még mindig a régi sztálinista játszótereken ugrálnak e. Kevésbé lesz mindegy a megválasztottak hozzáállása a választó számára: a javuló keresetű egyén sokkal jobban törődik azzal, mi lesz az adópénzeiből, mint az, akinek stagnál a jövedelme. Nyilvánvaló út vezet az egyének nagyobb közéleti angazsáltságához, új érdekképviseletek (pártok, civil szervezetek, csoportosulások) keletkeznek, melyek kikényszerítik a politikai változásokat. Az egyre növekedő jóléttel növekszik az igény, hogy az állam (önkormányzat) szolgáltatásai minél magasabb színvonalúak, hatékonyabbak legyenek.

Érdemes visszatekinteni a közeli múltba: sok minden más tényező mellett az utóbbi évtizedek gazdasági stagnálása és így annak hatása a létrejövő jövedelmekre azt az érzetet kelthette az emberben, hogy a másik gyarapodása az ő kárára történhetett. Ezt még überelhette a rendszerváltozás utáni nagy "vagyonelosztás" is, melynek győzteseit nem a piac láthatatlan keze választotta ki, hanem teljesen más talán néha ugyanannyira láthatatlan kezek.

Ebből a példából kiindulva egyértelmű: nem elég a gazdasági növekedés, fontosak a világos játékszabályok, a hatékonyan betartatott jogok és kötelességek s a megfelelő íratlan szabályok rendszere is.