Szlovákiai magyar mantra: a „KULTÚÚÚRA”

Gondolom nem csak nekem tűnt fel, hogy tájainkon mennyire szent tehénné vált az úgynevezett „kultúra”. Mintha másból nem is élne a szlovákiai magyar, csak ebből. Civil szervezeteink abszolút többsége kultúrával kapcsolatos tevékenységet végez, a magyarországi (és más) pályázati források főleg kultúratámogatásról szólnak, a párt az állami kultúratámogatás összegének megtartásáért, maximalizásáért lobbizik, satöbbi.

Mindennek tetejébe, jódarab eperként a habos tortára, az MKP bedobta a nagy kulturális stratégiakreálást is, amelyet átvéve a Szabad Újságból a bumm.sk is lehozott. Nosza, magyar, tedd le a kapát és elő a nagy gondolatokkal a kultúráról, írd csak meg nyugodtan a Pártnak! Ne értsetek félre, semmi bajom azzal, hogy az MKP társadalmi vitát kezdeményez (ez önmagában szuper, dicséretes), a Párkányer problémája magával a vita tárgyával van.

“Közösségünk fennmaradása és boldogulása a legfőbb cél” - idézi Bíró Ágnes a párt fő kultúrfelelőse Csáky Pált, majd hozzáteszi: „Ez a cím a párt stratégiájának legfőbb célját kifejező jelmondat is lehetne…”. Azt majd egy külön postban részletesebben kifejteném, hogy mennyire kollektivista ez a jelmondat, ahol egy közösség boldogulása van megjelölve fő célként. Egyelőre csak annyit, hogy SENKI sem lehet ezen a földkerekségen tisztában azzal, hogy mi egy adott közösség ÖSSZES tagjának az elképzelése a boldogulásról. Ez egyéni, tessék ráhagyni mindenkire, hogy maga döntse el hogy mi neki a „heppi”, és kérem szépen ne tessék kollektív célként kitűzni, mégha oly nemesen is hangzik.



Na de vissza a fő témához: tehát az imigyen megfogalmazott cél érdekében kell, hogy formálódjék a STRATÉGIA, amelynek (ha jól értem ) része ez a kultúrstratégia.

Számomra ebben a tekintetben kicsit nehezítik a látást a kultúra, mint fogalom különböző jelentéstartalmai. Első hallásra a kultúra, akkor színház, galériák, kórusfellépés meg szavalóverseny. De ez csak az egyik jelentéstartalom a sok közül. Én valahogy a kultúrát egy más jelentéstartalomban valami olyasminek is tartom, ami spontán fejlődik a maga törvényszerűségei szerint, önmagába foglalva a társadalom íratlan szabályait, bevett viselkedésnormáit, melyek a történelmi tapasztalatok nyomán változnak, alakulnak, vagy éppenséggel egész civilizációkat jelöl (pl. a maja, görög vagy a nyugati kultúra). Tudatos emberi befolyásolásoknak az ilyen megafolyamatokra mindig más következményei voltak, mint a befolyásolók eredeti szándéka, más szóval ezt lehetetlen tudatosan irányítani. Persze vannak erre ellentétes példák, amelyek önmagukban eléggé elrettentők (pl. a kínai kulturális forradalom vagy Észak-Kórea meg a kommunizmus), de ezek inkább csak rövidtávon „eredményesek”, hosszabb távon a spontán folyamatok teszik a magukét, fittyet hányva a csillagokba vágyó emberi akarásnak.

Többször is elolvastam Bíró Ágnes cikkét, hogy megértsem, hogy ő (és az MKP) milyen kultúrára gondol konkrétan. Nem vagyok benne tökéletesen biztos, de nekem úgy jött le, hogy ez a kultúrstratégia ugyanúgy célozza a fentebb leírt szélesebb értelemben vett kultúrát, meg a szűkebb értelemben vett „kultúrát”, azaz a művészeteket, szabadidő eltöltési formáit, stb. Ezt az utóbbit a továbbiakban idézőjelekkel fogom megkülönböztetni. Nos, akkor nem is fejteném ki a véleményem a széles értelemben vett kultúra folyamatainak MKP-s tervezéséről, stratégiálásáról. Mert az önmagában hiábavalóság.

De ha a másik „kultúráról” van szó….

Bíró szerint ennek a stratégiának az lesz a feladata, hogy „megfogalmazza egy adott közösség célkitűzéseit, eszközeit és cselekvési irányait a kulturális politika területén, kb. 5-15 évre.”

„Célunk tehát egy „autonóm” kultúrpolitika megvalósítása, amihez ma még figyelembe kell vennünk azt is, hogy nemzeti közösségünk nem rendelkezik alkotmányosan biztosított kulturális önkormányzattal, ezért a megvalósítási eszközök súlypontját jelenleg a helyi önkormányzati és a civil szféra területén kell megjelölnünk.”

Először is, mi a fene az a kulturális önkormányzat??? Az még tiszta, hogy a „kultúrára” szánt eszközöket (pénzt) nem központi, állami szinten osztanák, hanem valamilyen más szinten. De mégis milyen szinten? Milyen alapokon kreált intézményben? Na, de mindegy, az egész kultúrpolitika úgyis ún. „autonóm” lesz, az önkormányzatok meg a civilek szintjén…

Tovább olvasva az írást kezd elbizonytalanodni a Párkányer szerzője, hogy valójában miről is szól ez az egész: a „kultúra”támogatások új alapokra való helyezéséről vagy sokkal többről: a szlovákiai magyarságot érintő legfontosabb ügyekről? Bíró ugyanis a szlovákiai magyarok legitim céljairól beszél, pl. az önkormányzatiságról, a legégetőbb problémákról. Ami máris több, mint csak a „kultúra”.

Végül is ezek azok az igazi nyavaják, nem csak a „kultúra”, amelyekről az MKP-nak végre el kéne kezdenie világosan beszélni: az egyre erősödő elvándorlás, agyelszívás, a Dél (és főleg a Kelet) gazdasági lecsúszása, a helyi és megyei demokrácia ideálisnak messze nem nevezhető állapota, a szlovákiai magyar oktatásügy visszamaradottsága, az MKP-ra és főleg magyarországi állami forrásokra szokott civil szektor, továbbá a Beneši dekrétumok és azok tulajdonjogi következményei, s nem utolsó sorban a szlovák-magyar együtt(nem)élés kérdései (nyelvhasználat, történelmi blokkok oldása, stb).

Mindezek a témák talán jobban tárgyalhatóak lennének, ha végre kilépnénk a „kisebbségi” meg „nemzetiségi” kategóriákból és megpróbálnánk államalkotó nemzetté válni.

De visszatérve az MKP sztratégoszainak kezdeményezéséhez: sokat segítene egy minél szélesebb társadalmi disputa létrejöttéhez, ha az ehhez hasonló felhívások a mindennapi emberhez közelebb álló problémákat neveznének meg és egyszerűbb, világos nyelven formálódnának.

Máskülönben az egész stratégiakreálás pusztán az értelmiségeik agygyakorlatává degradálódik: lesz belőle pár hosszú, cirádás, barokkörmondatos cikk az Új Szó Szalon rovatában, és végül belemászik az egész a Párt dokumentumaiba, hogy a polcokon konzerválódjanak, amíg az elkövetkező évtizedek társadalomkutatói leveszik onnan.