Van egy történet a ketrecbe zárt oroszlánokról. Az állatok fel-alá mozognak a rácsok mögött és bámulják a kinti világot. Egy idő után a rácsokat eltávolították, az oroszlánok most már szabadok, de ők még mindig az egykori rácsok mentén járkálnak, a ketrec még mindig a fejükben van, eszkükbe sem jut átlépni a már nem létező korlátokon.
Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, talán észrevehette, hogy nem vagyok valami nagy (lovas)szobor rajongó. Nem nézem jó szemmel ezt a vehemens szlovmagyar szobor- és kopjafaállítási mániát, régebben leírtam, hogy miért. Ha már viszont állítunk egyet (melytől büszkén hirdetjük, hogy Szlovákiában a legnagyobb), akkor érdemesebb lett volna megpróbálni eljátszani az “összekötő kapocs” szerepét. Mármint magyarok és szlovákok között. Azaz, kinyilvánítani, hogy ezt a napot és szobrot együtt szeretnék ünnepelni a szlovákokkal. Még ha a többségük ezt velőből visszautasítaná is, az invitáló kezet ki kellett volna nyújtani. Enélkül jogosan gondolhatják, hogy Istvánt kisajátítottuk magunknak, hirdetve, hogy ő “elsősorban a mienk”. Legyünk őszinték, sokan közülünk így is gondolkodnak: „nekünk bezzeg volt Istvánunk, nektek szlovákok csak mitológiai homályba vesző Szvatopluk”.
A szoborbizottság 5-0 arányban leszavazta a szlovák elnök meghívását. Persze, ki nem állhatjuk őt és megvan rá az okunk. Viszont a köztársasági elnöki intézményt nincs miért utálni. Még mindig inkább a személyt nézzük, nem az intézményt, amit urambocsá’ ő képvisel. Ez a keleti eredetű személyi kultusz hatása, felhagyni vele nem egyszerű. Egy embert lehet utálni-imádni, de tisztségnek, melyet visel, kijár minden tisztelet. Elsősorban azért, mert minket, polgárokat képvisel. A szoborbizottság nem elsősorban Gasparicsot hívta volna meg, hanem a Szlovák Köztársaság elnökét, annak az államnak az első emberét, melyet adópénzünkből mi is eltartunk és szolgáltatásait igénybe vesszük. Annak az államalakulatnak az első emberét, melynek területe szerves része volt a történelmi Magyar Királyságnak és hagyományaiban-szokásaiban inkább Magyarországhoz, mint Csehországhoz hasonlatos. A szoborállítók ugyanúgy viselkedtek, mint a már nem létező rácsok között kószáló oroszlánok. Nagy lehetőség volt, kár volt kihagyni és ezek után még nehezebb lesz az ilyen “kitörést” bárkinek is megpróbálni a szlovmagyarok közül– már csak az augusztusi akcióból következő (jogos) sértettség, düh, csakazértis kellemes fílingje miatt is.
Nem meglepő annak a néhány, valamirevaló szlovák újságírónak a véleménye, miszerint a szlovákiai magyarok legutóbb ország-világ tudatára adták, hogy ezzel a szoborral az etnikai skanzenüket építik. Persze, hogy azt tesszük!
Kérdés, hogy mi mást tehetünk? Ilyen erős és dinamikus asszimilációra ez az első, természetes reakció. Mert fogyunk, kegyetlenül..., pláne, amikor azt hallom, hogy magyar többségű városainkban a gyerekek majdnem fele szlovák óvodába megy…
Lehetne másképp is, csak mi úgy látszik képtelenek vagyunk rá. Ez múltkori baráti beszélgetésen merült fel, hogy a komáromi és párkányi lovasszoborra összegyűjtött pénzből már vígan elindulhatott volna két helyi alapítvány, mely a szűkebb régió-város iskoláira „tapadva” ráállna a tehetségnevelésre, a buzgó lokálpatrióta szellem építésére-ápolására. Ha olyan profi iskolákat akarunk, ahonnan gerinces és ügyes szlovákiai magyarok kerülnek ki, akkor ahhoz gerinces és ügyes tanárok kellenek. Közhely, hogy a tanári pálya nem perspektivikus, olyanok mennek tanítónak, akik nem odavalók, valamint elveszett a tanárok tekintélye. Itt az ideje elkezdeni újra építeni! Kevésbé látványos, rengeteg aprómunka, időigényes. Viszont a kényelmes asszimilációtól és szellemi lecsúszástól nem szobrok fogják a szlovákiai magyarságot megmenteni, hanem a ilyenfajta helyi összefogások.
Kapcsolódó írások:
1 megjegyzés:
olvassa el az egesz blog, nagyon jo
Megjegyzés küldése