Érthető volt a sokakban felbugyanó ijedség az akkor még (jogossan) ténynek tartott dolgtól, hogy ilyen agresszió előfordulhat Szlovákiában, és az álhírt követő feltörő "öröm", hogy mégsem történt nemzeti alapú tesi bántalmazás. Helyén való lehetett volna a düh is a "hazugság" terjesztőjével (Hedvig) szemben, de akkor éreztem a hangokban valami csendes, rezignált meghunyászkodást is: "... de hisz minden rendben van".
Valahogy még ott lappanganak a szlovákiai magyar lélekben a háború utáni negatív történelmi élmények, ahol a fizikai-lelki agresszió megélt valóság volt. Talán tévedek, de úgy gondolom, hogy sokunk langyos reakciója és látensen közönyös hozzáállása a most folyó szlovák-magyar konfliktushoz egy okra vezethető vissza: a ki nem mondott félelemre valamiféle potencionális fizikai agressziótól. Aki fél, az eleve óvatosabb vagy igyekszik úgy tenni, hogy nem érdekli a dolog (közöny).Továbbá döbbenetes, hogy sokan (értelmes és művelt emberek) mennyire gyorsan elhiszik azt, amit az állami hatalom szereplői állítanak. Semmi gyanakvás, alig egy cseppnyi egészséges kételkedés. És ez nem csak Hedviga esetére igaz.
3 megjegyzés:
Szia Párkányer,
jó írás, tetszik. Csak egy megjegyzést fűznék hozzá:
Én nem emlékszem, hogy 2006 szeptember 12-én megkönnyebbültem volna. Inkább óriási dühöt és felháborodást éreztem fico, a belügyminiszter, a dilettáns rendőrfőkapitány és a főügyész iránt. Normális érzelemvilágú, illetve normális gondolkodású emberek is ezt érezhették. Aki meg nem, hát...
Ezt a megkönnyebbülést valahogy én se éreztem...
én sem, csak azt írtam, hogy sokaknál láttam, hogy "megkönnyebültek"
Megjegyzés küldése