Több szexet autonómia helyett!
Mindamellet, hogy nagyon jó lenne, ha akár az autonómia mikéntjeiről kibontakozna valami hasznos disputa (s erre remek felület az Internet), a Párkányer írója azon a véleményen van, hogy különböző nemzetiségi, etnikai autonómiatervezetek helyett inkább a szélesebb és jobban szervezett helyi önkormányzatiságra kell a szlovákiai magyarságnak koncentrálni: természetes régiók határaival mentén kialakított megyéket, ezen belül nagyobb fiskális decentralizációt, oktatási hatásköröket kell kiharcolni.
Mindez szépen hanzgik ugye, de sajnos úgy tűnik, hogy pl. a már meglévő önkormányzati és más intézményi kereteket sem nagyon tudjuk kihasználni (bővebben itt és itt, meg talán emitt), de hadd legyek az utolsó pesszimista a vidéken...!
Továbbá olyan országos politikák megvalósítását támogatni, mint pl. az oktatásügy alapvető megreformálása ("valós életre szabott" tanagyag, kutatásközpontú egyetemek, stb.), alacsony adók, vállakozóbarátabb környezet, kissebb, de hatkényabb állam meg ilyenek. Ezek a politikák segíthetnek abban, hogy a déli régiók talpra álljanak és végre rálépjenek a gázpedálra.
Nem elhanyagolható fegyvertény, hogy a fenti cuccok megvalósítása politikailag sokkal könnyebb feladat lenne, mint bármiféle autonómiát lenyomni a szlovákok torkán. Sőt, országos jellegük miatt számos szövetségest lehetne találni hozzájuk. És nem kell feltétlenül kormányon vagy koalícióban lenni, hogy valóssággá váljanak.
A templomot és az iskolát...
És akkor itt van a nyakunk felett lebegő csúnya demográfiai görbe, az asszimiláció és az elvándorlás kíséretete. Mihez lehet velük kezdeni?
Elmondjuk szépen és alaposan, hogy miért jó anyanyelven tanulni, miért menjen a gyerek magyar iskolába. De gondolkozunk a mai iskolák színvonalán, meglévő nyavajáin? Teszünk valamit helyi szinten, hogy jobban felszereltebbek, profibbak legyenek? Vagy azt is hagyjuk az állam (és az MKP) kegyeire?
Egy sokkal magasabb színvonalat jelentő magyar nyelvű iskola biztos több szülőt győz meg, hogy oda adja a gyerekét. Lehet, hogy sokan útálnák a gondolatot, de a sulikat versenyeztetni kell, hogy kialakuljon a nívó. Vagy nagyobb közösségi erőfeszítés kell (helyi, regionális szinten), hogy a "mi" sulink legyen a király, nem tudom.
Kéne továbbá egy modern országos oktatásügy, mely elsőroban a mai világ kihívásaira készíti fel a nebulókat (igen, ez lehetséges, máshol ez remekül működik). Továbbá pl. a választható tantárgyakat az iskolára/önkormányzatra hagyni, hogy mit kezd vele: helytörténetet, néprajzot vagy a "bevezetés a mindennapok pénzügyeibe" tantárgyak oktatására használja. Mindezek mellett viszont úgy látom, hogy a magyar iskolák nívója elsősorban a helyi közösségek hozzáállásán múlik: iskolatanácsokon, szülőkön, tantestületeken, képviselőtestületeken, burgmajsztereken, civil szervezeteken.
...meg a hitvesi ágyat!
Ez az autonómia, akármennyire jól hanzgik is, túl magas labda nekünk. Az mellett, hogy komoly elképzelések még alig hangzottak el a milyet-ről és hogyan-ról, a politikai képviseletünk (szándékos vagy nem szándékos) bambasága, s nem utolsósorban a szlovákság zsigeri elutasítása miatt rengeteg értékes időt és energiát pazarolna el a kiharcolása. Továbbá igazán kétlem, hogy a mai mezei polgár közéleti közönbössége és ráhagyóspaternalizmusa mellet érne e valamit. Az elvándorlást megállítandó profi magyar iskolák és jó munkahelyek autonómia nélkül is létre tudnak jönni. Megfelelő keretek kellenek hozzá és igényesség.
Lehet, hogy az autonómia hogy több gyereket fog magyar iskolába irányítani (bár erre csak az alábbi módszert látom lehetségesnek), de nem tudna mit kezdeni a vészesen ketyegő demográfiai órával. Azt csak több kisbabával lehet leállítani vagy legalábbis lassítani. Autonómiatérképek és paragrafusok helyett inkább többet kéne szeretkezni. És vállalni a következményeket...:-) Tessék hozzálátni!
A pályázati pénzek patológiája
„- Hát van itt az a pénz, amit a pályázatra kaptunk…”
„- Várjál…! Amúgy azt vissza kéne adni: mondtam is én a XY-nak, hogy el kéne intézni azt a kirándulást. Ha nem lesz faktúránk, akkor év végéig vissza kell adni pénzt. Mondom, ha lesz taggyűlés, akkor ezt meg kell beszélni.
„- …és melyik hotelt nézted ki?”
Teljesen mindegy, hogy a fenti disputa milyen témájú pályázatot érintett abban a 115 °C fokban, azonnal észrevehető az egész pályázatosdi jelenségének egyik legjellemzőbb sajátossága: a kapott pénz utolsó fillérig való elköltésének igyekezete, az eszközökben való válogatás nélkül.
Napjaink egyik nagy divatjává vált a pályázás, s lassan már a kézivezérlésű kerti kutunkból is a grantok fognak folyni. Ez az írás elsősorban a szlovákiai magyar non-profit szféra forrásszerzésének (ritkán tárgyalt) oldalaival szeretne foglalkozni.
A civil szférába a források nagy része pályázatok útján érkezik: elsősorban magyar állam alapítványokon keresztül, de csordogál valami EU-s és szlovák állami és önkormányzati csapokból is. A magánalapítványok és privát adakozók hozzájárulásai kisebbségben vannak. Az évek alatt kialakult egy pályázatíró réteg is: az itt dolgozó egyének fő jövedelmi forrása a sikeres pályázatokból járó honorárium.
Az elhalasztott apró lépések ára
Élek a gyanúhipotézissel, hogy a (nem csak a civilek által) elnyert pályázatok többsége, sokszor olyan igényeket szolgál(na) ki, melyek a valóságban nem is léteznek, vagy nem olyan jelentősek azok az igények, mint a megnyert pályázati pénzekből mesterségesen előállított kínálat.
A legnagyobb problémát viszont a pályázati pénzeknek az alulról szerveződő önkéntességre való nem éppen pozitív hatásában látom. Nekem úgy tűnik, hogy egyre több civil szervezet és csoportosulás inkább hajlik arra, hogy „megvárjanak” egy pályázati kiírást, mielőtt valamibe belekezdenek, ignorálva egyrészt az egyéni adakozásból (sokkal nehezebben) előállítható forrásokat továbbá önmaguk erejére való támaszkodást.
Persze jöhet ez ellen a populáris érv, miszerint a „mai világban az önkéntességet valamiféle jutalmazás hiányában lehetetlen elképzelni”. Igen, valóban egy regionális bicikliutat nem fog senki a saját költségére kilobbizni, s pályázati pénz nélkül csak 25 év múlva épülne meg vagy soha. Ám sokszor éppen ebből a kényelmességből adódóan nem látnak a civilek hozzá azoknak az apróbb ötleteknek a megvalósításához, melyekhez egyáltalán nem kell sok pénz, vagy éppenséggel semmilyen. Ez pedig, csak a jól szervezett munka, elképzelés és elhivatottság kérdése lenne. Persze az eredmény nem lesz látványos (és anyagilag rentábilis a kivitelezőknek).
S talán baj van a civilek némely elképzelésével is: sok civil szervezet inkább belekezd egy látványosabb, de annál kisebb sikerre ítélt projektumba (ha nincs megnyert pályázat, nincs semmi), semmint az apróbb lépésekbe. Megkockáztatom az a felvetést is, hogy eme apróbb lépések mögött sokkal több valós igényt találhatunk, mint a nagyobb „dörgéssel” járó vízióknál és ötleteknél. Sokkal izgalmasabb ugye egy regionális tévéről vizionálni egy sör mellett, semmint a sokkal kisebb feltűnést keltő „tegyük rendbe az utcát”, „készítsünk egy normális játszóteret a kölköknek” vagy „szerezzünk egy tehetséges angoltanárt az alapiskolába” ötletekről.
S éppen ezeknek az „apróságoknak” a megvalósításával teremtődne meg az alulról szerveződő polgári kezdeményezések igazi ereje: a tapasztalatszerzés, az önkéntességet vállaló egyének kipróbálása, a csapat kialakulása, stb. Mindez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kialakuljanak azok a közösségek, melyek biztosítják a társadalom pluralitását, s korlátozzák az állami hatalom folyamatos terjeszkedését az élet minden területére.
A járadékvadászok harca
Persze számos dologhoz sok pénz kell, és nagyobb ügyeknél teljesen természetes a végrehajtók, pályázatírók jutalmaztatása, nincs is ebben semmi hiba. Érdemes azonban meglátni és elemezni a többi oldalát is az ilyen „transzfereknek”. A Magyarok Szlovákiában összefoglaló jelentése (266 o.) szerint „…bátran elmondható, hogy a szlovákiai magyar intézményrendszer legfőbb alapítványi éltető erejét a magyarországi, elsősorban közalapítványi források jelentették [a kilencvenes évektől 2004-ig, P. megjegyzése].” Mászóval a civil angazsáltságunk elsősorban a magyar állami fejőstehén tőgyeinek sikeres ráncigálásától függ.
Miért? Az külön blogpost érdemelne, de addig idézzünk a Jelentésből: „elmondható tehát, hogy a szlovákiai magyar szervezetek jelentős anyagi forrásoktól estek el azáltal, hogy belső értékrendjük, kapcsolatrendszerük, felkészültségük és izoláltságuk folytán nem helyeztek kellő hangsúlyt ezeknek [nyugati, amerikai alapítványok, P. megjegyzése] a Szlovákiában jelen levő forrásoknak a megszerzésére.” (267 o.)
Az alternatív lehetőségek hiánya miatt az adott (magyarországi és szlovákiai állami) források szűkössége kialakít egyfajta „versenyt” a forráskeresők között. A legsikeresebb pályázatokat nem a piac láthatatlan keze, hanem valami teljesen más (talán még láthatatlanabb) kezek válasszák ki. Ezért egyfajta ellenséges viszony alakulhat ki a civilek között, melyeknek éppenséggel összefognia kéne a közös ügyek és célok érdekében, semmint kölcsönösen irigykednie. Az alapján, amit össze-vissza hallok a civil szférából az utóbbi időben, úgy látom, hogy ez a rosszul értelmezett „verseny” egyre jobban irtja ki a kölcsönös bizalmat a mai szlovákiai magyar non-profit csoportok, egyének között. És ez nagy baj!
Mi látható és mi nem
Attól tartok, hogy a fentiekben (noha eléggé tökéletlenül) leírt jelenségek a igyényesebb egyéni önkéntesség és igyekezet s az igazi filantrópia hiányáról szólnak. Számos nonprofit kezdeményezésnél az egyéni angazsáltság egyre inkább kimerül a járadékvadászatban, forráskeresésben és veszekedésben, vagy a kisebb problémák oldása helyett inkább a „merjünk nagyot alkotni” témákra koncentrálnak.
Továbbá nincs erős hagyománya nálunk az egyéni adakozásnak, nincsenek kialakulva a szükséges csatornák, viselkedési szabályok és normák. A már meglévő donorok is passzívak: igenis ellenőrizünk kellene, hogy hogyan lett az adományuk felhasználva. Talán idővel, a jövedelmek, s így a jólét tartós növekedésével lassan meghatározóbbá válnak ezek a szokások.
Ez az írás nem a nagyobb falatokat jelentő állami és mennyei mannának beállított EU-s pályázati pénzekről szól, melyekről biztos sokat lehetne regélni, ezért ajánlom róluk a következő cikket.
Kiút az asszimilációból ? (ajánló)
Többek közt ezt a gondolatot is tartalmazza Feszty Dániel írása, mely a szombati Új Szóban jelent meg. A szerzőről csak annyit tudhatunk meg, hogy egyetemi tanár az ottawai Carleton Egyetemen. A cikk az asszimiláció ellen a szlovákiai magyar közösség túlélésének jogi kereteit javasolja megteremteni, mégpedig "magyar megye / önrendelkezés / autonómia" formációkban. Elsősorban a quebeci franciák autonómiáját és az ottani "pozitív diszkriminációt" hozza fel példának, ahol a már meglévő szélesebb önrendelkezés keretében a quebeci francia közösség kötelezően francia iskolába "járat" minden gyereket. Továbbá "...csak azok a gyermekek járathatnak angol iskolába, akiknek mindkét (!!) szülője végig angol iskolákat végzett".
Noha ez utóbbi "megoldással" nekem komoly problémáim vannak, mivel egy "nemzeti érdeket" deklarál az egyén érdekei fölé (a szabad iskolaválasztás meg elmehet a búba), a cikk mégis egy hasznos hozzájárulás a szlovákiai magyar hogyantovábbokról szóló, sajnos eléggé lanyha disputához.
A párkányi Netparlament egy éve
A VIKI-n keresztül a választópolgárok nyilvános beszélgetést folytathatnak azokkal a polgártársaikkal, melyeket a legutóbbi választásokon (pátoszoson szólva természetes szabadságuk egy részét rájuk ruházván) bíztak meg közös ügyeink intézésével. Nyilvánvaló, hogy a megválasztottakat érdekli, hogy mit gondolnak a „megbízóik” a lakóhelyük ügyei felől, így a VIKI egy "nyilvános faliújságként" elősegítheti a minél jobb informáltságot.
A VIKI moderálása lehetővé teszi, hogy az internetes fórumszabályokba ütköző, nem odavaló szövegek ne jelenjenek meg. A szigorú moderálásra talán nem is lenne szükség: ezidáig még egy élesebb hangvitelűnek nevezhető hozzászólás sem érkezett, személyiségi jogokat sértő szöveg pláne nem.
Poslanče, nezlob se…!
Egypár lelkes kivételtől eltekintve a 2006 decemberében megválasztott képviselők többsége passzívan fogadta a VIKI megjelenését, s egy képviselő részéről elhangzott olyan kijelentés is, hogy „ő márpedig fantomokkal nem fog vitába szállni”, értsd nick-es álnevet használó választópolgárokkal. Első hallásra talán igaza is van, ha valaki nem vállalja a nevét a véleményéhez, akkor azzal miért beszélgessen-vitázzon a közszereplő? Amit viszont elfelejtett ez a képviselő, az a mai demokratikus intézményrendszer egyik legfontosabb pillére: a névtelenség.
Ha a politikai hatalom egyik szereplője felrója a névtelenséget annak, akitől a mandátumát névtelenül kapta, akkor ugyanezen az alapon (újra) be kéne vezetni a név szerinti szavazást. Ami egyértelműen hülyeség. Amerika alapító atyái is álnéven írták nagyszerű föderalista leveleiket. Továbbá még a középkori, plurálisnak vagy demokratikusnak aligha nevezhető Kínában is működött a névtelenség intézménye: az alattvalók papírra felírhatták panaszukat, vagy éppen azt, hogy melyik bürokrata korrupt és a tereken felállított hatalmas rézdobozokba dobták: az információkat a császári kancellária emberei dolgozták fel és adták tovább a drótot az uralkodónak, hogy mit gondol a jónép.
Úgy látszik az internettel járó anonimitás még eléggé szokatlannak, számít. A VIKI-n természetesen minden képviselő eldöntheti, hogy a rendes polgári néven feltüntetetteknek válaszol csak, ignorálva a nickeseket vagy nem tesz kivételt. Az eddigi tapasztalatok alapján eddig egyetlen válaszoló képviselő sem tett ilyen kivételt.
A számok tükrében
A VIKI-n nem volt tömeges „bejelentkezés”, a közel 11 hónap alatt kb. 18 egyedi hozzászólás érkezett 10 polgártól, 8 képviselő részére (a képviselőtestületnek 17 tagja van). Ebből 6 képviselő válaszolt, a legaktívabb képviselő nevét azonnal megtudhatjuk, ha az oldalra kattintunk: ő megérdemelné a nyitott társadalomért 2007 párkányi díját, ha létezne ilyen kitüntetés.
Ki-ki döntse el, hogy egy 11 ezres városkában, ahol legutóbbi önkormányzati választások 60% százalékos részvétellel zajlottak le, a fenti hozzászólások száma kevés vagy éppenséggel elegendő. Én semmiképp sem tartom soknak.
Egy lehetséges következtetés lehetne, hogy a párkányiak többsége meg van elégedve azzal, ami van. Ez alól talán a Bartók utca lakói jelentenek kivételt, akik biztosan nincsenek az utcájuk állagával megelégedve. Született is egy hozzászólás a VKIN-n, melyre érkezett válasz is, és a probléma oldása (remélhetőleg) gyorsabb tempót vett.
A netparlament ötletet gyorsan alkalmazták Érsekújvárott is. Noha nagyobb városról van szó, ez a VIKI a párkányitól sokkal jobban alulteljesített az elmúlt évben, alig akad hozzászólás. Lehet hogy az miatt, hogy csak a helyi MKP képviselői szerepelnek rajta...ki tudja?