Nyolc éves voltam, amikor 1989 novemberében az iskolában a Nagy Októberi Szocialista Forradalmról tanultunk. A tanító néni hatalmas, ákombákom betűkkel írta fel a fontos dátumokat és főszereplők nevét a táblára, mi meg a frissen szerzett írástudásunkkal buzgón körmöltünk. Egyszer csak hirtelen, a tábla felett lógó Husák elvtárs bekeretezett képe megindult lefelé, s nagy robajjal az éppen továbblépő tanító néni mellett csapódott a földnek. Megijedve pislogtunk, a tanító néni meg, aki mintha még nem fogta volna fel, mit is úszott meg pár centi híján, csak ennyit mondott: “…majd visszatesszük.” Persze már soha nem tettük vissza, cserébe viszont valamivel később kaptunk egy színes, vidám Havelt, akit a tanító néni, elemi óvatosságból inkább a katedra mellé függesztett ki.Húsz évvel a berlini fal és a vasfüggöny leomlása után sokakban ott a csalódás: nem jött el a megígért “mesés Nyugat” gondtalan jóléte és kényelme. Pláne ilyenkor, amikor munkahelyek szűnnek meg, egyre szaporodnak a populista, korrupt politikusok, uraskodó bürokraták és gátlástalan “üzletemberek”, nem könnyű az elért eredményeket méltatni és azzal érvelni, hogy így, két évtized után is sok a vesztenivalónk.
Noha a számok szerint a régió országai még mindig messze vannak a Kánaántól, - a jóléti színvonalat szemléltető egy főre eső nemzeti jövedelem Csehországban és Szlovákiában 40%, Magyarországon és a lengyeleknél a nyugat-európai átlag 30%-ka-, nem hinném, hogy szegényeknek kell tartani magunkat.
Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek vesztesek: kilátástalan régiók, elnéptelenedő falvak, a sok helyütt lyukas szociális hálón átzuhanó közösségek. Máshol ez a háló túl nagylelkű: arra motivál egyeseket, hogy járadékvadászként éljenek, semmint arra, hogy inkább maguk tanuljanak meg halat fogni. Ahol az állam túlzottan magára vállalta a “jóléti rendszerváltást”, elhanyagolva a nehéz reformokat, ott alaposan eladósodott. A parti a tavalyi pénzügyi válsággal ért véget, mely a régióban különösen keményen csattant, ficánkoló nemzeti valutaárfolyamokat, megdrágult egyéni és állami adósságot, megszorításoktól dühös, keserű tömegeket hagyva maga után. Ennek ellenére úgy néz ki, a pirula nem volt elég erős, a lecke nem volt elég tanulságos. Hiába azonban minden populista igéret vagy tudásalapú társadalmat hirdető utópia. A kicsi, nyitott gazdaságok (még stabil bankokkal, alacsony adóssággal) mindig is jobban ki lesznek téve a globális hatásoknak, legyen szó akár konjuktúráról vagy visszaesésről. Meg kell tanulni ezzel együtt élni.
A vasfüggöny eltűnésével, majd az európai uniós csatlakozással a határok már csak vonalak a térképeken. Bármennyire is nem tetszik egyeseknek, a húsz év alatt beáramló külföldi tőke, menedzseri, technikai know-how és szabad kereskedelem jólétteremtő szerepe elhanyagolhatatlan. Nem csak a világ jött be hozzánk, hanem fodítva is. A nagyszülők hitetlenkedve hallgatják az Nyugatot megjárt unokák beszámolóit a tiszta, rendezett utcákról, ahol a hazai viszonyokhoz képest “minden működik”. Ezek a történetek rávilágítanak arra, hogy hiába van sok zöldmezős ipari park vagy klimatizált open-office, egy prosperáló kapitalizmus nem létezhet megfelelő intézményi keretek, szabályok nélkül. Lehet (és kell) jó törvényeket alkotni, felelőssen kormányozni, de ez messze nem minden. Az emberi viselkedést láthatatlanul szabályozó ezernyi íratlan szabály, attitűd, “nemzeti karakter” szerepe sokkal nagyobb, melyeket a törvényhozó nem írhat át egyetlen tollvonással. A berlin fal ugyan leomlott, de továbbra is áll bennünk egyfajta fal: alacsony a társadalmi bizalom, ami egy jól működő piacgazdaságban létszükséglet: a szerződések önkéntes betartása, a magántulajdon tisztelete vagy az egyéni igyekezet elismerése.
Sokszor éppen a válaszott politikusok által vezetett állam rombolja a lassan épülő bizalmat és polgári étoszt. Rossz, kusza törvényekkel kényszeríti az embereket spekulálásra, a szabályok megkerülésére. Nem meglepő, hogy az adóhivatal automatikusan csalóként tekint szinte mindenkire. Az igazságszolgáltatás döcögő, kiszolgáltatott a politikai hatalomnak, a társadalomban még mindig az emberek, nem a törvények uralkodnak.
Érthető, hogy a sok tökéletlenség és félsiker után a jelent cinikusan nézzük. Sokat tehetnek erről azok a húsz évvel ezelőtti (érthetően) euforikus hangulatban született rózsaszín jövőképek, illuzórikus elvárások. Mégis, az életünk ma egészen más, mint 1989 előtt volt, több szempontból is sokkal jobb. Teljesen más a jelent a múlthoz, mint a jelent az akkori elvárásokhoz és illúziókhoz hasonlítani.
Szép novemberünk van idén, reggelente munkába menet felidézve a húsz évvel ezelőtti gyerekorri emlékeket, az első bécsi kirándulást, örömmel arra gondolok: mennyire jó, hogy vége lett ennek a lélekmérgező szocinak, szabadok vagyunk s a meglévő nyavalyák ellenére tényleg minden csak rajtunk múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése