(Ny)elvtelen mindennapjaink - Körkép, 2010.11.01.

A dunaszerdahelyi szlovák alapiskola angol nyelvoktatási módszere, mely a szlovmagyar interneten nagy felzúdulást keltett, nem egyedi eset. Pedagógusi körökben sokszor hallani hasonló történeteket. A blogger épp az elmúlt pénteken volt fültanúja szülővárosa egyik utcáján annak, hogy készülnek a slovenský magyarok az esztergomi bazilika árnyékában. A járdán szembe óvodások jöttek két óvónénivel, pedáns kettes sorban. Az idillben az volt az egyetlen zavaró tényező, hogy az egyik óvónő jó hangosan okította az egyik kisgyereket, miszerint mikor ő szlovákul szól hozzá, arra ne magyarul feleljen, hanem szlovákul.

Aztán a kolléganőjének magyarázta erős decibelekkel, példát statuálóan, hadd hallja az egész csoport és utca, hogy milyen rendetlen a gyerek. E sorok írójának ereiben régen hűlt meg ennyire a vér. De mégis, mit várunk az óvoda (illetve iskola) pedagógusától, hiszen csak a munkáját végzi. Elvégre a szülő azért adta a magyar gyerekét szlovák óvodába (iskolába), hogy a nyelvet megtanulja, és ez nem megy anélkül, ha kölkével a tanító nem szlovákul beszél. Ilyenkor értem meg némely szlovenszky magyar ismerősöm alamuszi hozzáállását – nem csoda, ha ehhez hasonló gyermekkori élmények érték őket.

A KFK projekt óta már hivatalosan is tudjuk, mennyire gyér a magyar vizuális jelenlét a mindennapokban. Ennek egyik folyamodványával találkoztam az óvodások előtt pár órával egy hétköznapi beszélgetés fültanújaként, egyébként gerinces magyarok között. A szövetkezeti lakás villanyóráiról folyt a heves vita, mégpedig arról, hogy melyik óra melyik „byt”-hez tartozik. Kicsit meglepett a szlovák szavak gyakorisága a beszélgetésben. Kiderült, hogy ez azért van, mert a villanyórákat, főkapcsolót tartalmazó szekrényben kizárólag csak egynyelvű feliratok találhatóak (amit a házmester ragasztgatott oda vagy 30 éve). Az ember igyekszik hatékonyan használni a nyelvét, és amikor az agyunk egy adott helyzetre asszociál, a vizuális emlékek azonnal a nyelvünkre kerülnek. Kicsi példa, de mégis arról tanít, hogy az egyre kevesebb kétnyelvű (magyar nyelvű) felirattal a mindennapi nyelvhasználatunk is szűkül. Ezért ha mindenhol lennének magyar nyelvű feliratok, az ember (tudat alatt) is természetesebben, bátrabban használná az anyanyelvét. Ezért dicséret a Tatra banka párkányi fióktelepének - ahol ennek a postnak az ötlete felmerült bennem - és ahol viszonylag sok a kétnyelvű felirat. A fekete pont viszont a VÚB-s fióktelepé. Pedig a pénznek nincs szaga…

Rendkívül kritikus ezért az is, hogyan használják a nyelvüket a mediálisan-vizuálisan nagyobb teret kapó szlovákiai magyarok. Már csak ezért is szomorú, hogy Somogyi Szilárd a magyar választóival képtelen magyarul kommunikálni - a nyelvtörvény legutóbbi parlamenti vitájában elhangzott beszédét államnyelven publikálta, azzal érvelve, hogy az így „autentikusabb, mint magyarul”. Egy képviselő elfoglalt, az tény, de vannak asszisztensei is. Az adópénzünkért elvárhatunk annyit, hogy veszik (a megfizetett) fáradtságot és lefordíttatja… Nem kell az eMKáPé képviselőjének lenni ahhoz, hogy használja az anyanyelvét. Mit várhatunk ezért a gyalogmagyartól, ha a választott képviselője erre képtelen? Jelzésértékű, hogy az írást kommentelők közül ezt alig róják föl a képviselőnek. Az meg már csak az internet iróniája, hogy egy, a bátrabb magyar nyelvhasználatot népszerűsítő kisfilmecske az írás bal oldalán van linkelve. Valaki így, valaki úgy…

Nincsenek megjegyzések: