Mitteleuropa - Körkép, 2010.08.01.

Nemrég Magyarbródban jártam (Uherský Brod). Hangulatos morva kisváros mosolygós emberekkel, egykoron erõs német és zsidó közösségekkel és egy nagy szülöttel, Jan Amos Komenskývel. Egy Fehér-Kárpátokra néző kocsmában üldögéltünk művészember vendéglátóinkkal, gyorsan kiderült rólam és egyik útitársamról, hogy szlovákiai magyarok vagyunk. Néhány sörkortyintás alatt átvettük az “aktuális” szlovák-magyar kérdést és az ilyenkor cseh társaságban menetrendszerűen előkerülő cseh-német kérdést is. Az egyik helyi arc – Hemingway beütésű drámatanár, festő és költő egy személyben – szépen beletrafált a lényegbe: röhejesek ezek a pitiáner viták az évszázadok alatt genetikailag alaposan összekeveredett népek között. Neki is német ősei vannak, és még ki tudja, mifélék.

Egy héttel később Szepesszombatban álltunk meg egy kiadós tátrai túra után. A hajdan karakteres német polgárságú szepességi város ma Poprád egyik külvárosa, szinte elbújik a hegyek alatt a ficói történelemhamisítás és nemzetépítés elől. Illetve nem teljesen: az egyébként fantasztikus hangulatú főtéren álló szabadságharcos obeliszket már sikerült átdedikálni a “háborúban elesettek” emlékére. A genus loci vibrálását viszont mi sem érzékelteti jobban, hogy itt született a prágai Károly híd szobrásza Johan Brokoff, Székely Tibor eszperantista vagy Madagaszkár királynője. A temető német és magyarosított német neveket, valamint egy 1910-ben elhunyt helyi szabadságharczos honvéd sírhelyét rejti.

Múlt pénteken pedig egy ipolyszalkai pincében Pro Libertate feliratú háromszáz éves szőlőprés mellett iszogattuk a hűs borocskát. Szemünk előtt a kékes Börzsöny és az Ipoly völgye izzadt a forró nyári délutánban.

Három különböző helyszín, mégis egy galaktika. Egy letűnt kor mementói azokból az időkből, mikor a többnyelvűség természetes volt, és az érzés – Márai szavaival élve – egyforma “…ötvenmillió ember számára: hogy a császár éjfél előtt lefekszik, s már reggel ötkor felkel és gyertyafény mellett ül, amerikai fonott nád karosszékben, íróasztalánál, s a többiek, akik felesküdtek az ő nevére, mind engedelmeskednek a szokásoknak és a törvényeknek.”

Nemcsak épületek vagy helyek, élő emberek vannak köztünk hírmondóként, csak hogy két kedvencet említsek: Karel Schwarzenberg régi-új cseh külügyminiszter, akinek egyik felmenője még a Monarchia miniszterelnöke volt. Vagy Peter Schutz Kassavárosból, a szlovák újságírás jeles képviselője. De nem csak ők: továbbgondolva a Lidové Noviny közép-európai jegyzetírójának eszmefuttatását a szlovákiai magyarok (a többi régióbéli kisebbséggel egyetemben) az egykori, multietnikus Mitteleuropa utolsó mohikánjai, hasonlóan a már eltűnt szepesszombati, magyarbródi polgárokhoz: ismerik két vagy több utódállam nyelvét és kultúráját, azokban otthonosan mozog(hat)nak.

Ezzel a mentalitással ment (és megy) szembe a nemzetállami eszme, melynek gyakorlata a XIX. században a germanizációval és magyarosítással kezdődött, a második világháborút követően csehszlovákiai németek és magyarok erőszakos kitelepítésével, ez utóbbiak reszlovakizációjával folytatódott. Ma ez a “modern” Szlovákiában a gerincferdítés: másodosztályú polgárként való kezelés, gyanakvás, előítéletek táplálása. Az etnikailag szintén kitisztított Magyarországról is érkeznek a különböző “ajánlatok”: állítva, hogy csak a magyar univerzumhoz kötve van lehetőség a túlélésre.

Az identitás-meghatározásnak, identitásváltásnak Mitteleuropában megvoltak a különböző útjai: a szepesszombati temetőben vannak echte német és magyarosított német nevek is. Ugyanúgy ma is járnak köztünk Katarína Szászovák és Szász Katalinok is. Rudnay Sándor (vagy ha úgy tetszik: Alexander) esztergomi érsekként vígan vállalta, hogy “szlovák vagyok, és ha Szent Péter székébe kerülnék, szlovák maradnék”. Lehet tehát választani.

Van szlovákiai magyar identitás? Érdemes ilyesmifélét építeni? Mitteleuropa hagyománya, üzenete – legalábbis a jobbik fajta belőlük – talán ehhez is tud támpontot adni.

Nincsenek megjegyzések: