A fagyi visszanyal : Érsek Árpi esete a Facebook-kal - Körkép, 2011.10.24.

...és végül az utolsó

Adott egy szlovákiai magyar politikus. Közlekedésügyi államtitkár, funkciójából adódóan a legmagasabb politikai elitünkbe tartozik. Felbukkan egy polgári kezdeményezés, mely a magyar nyelvhasználat kétségbeejtő helyzetére próbálja (még a törvényesség határait is át-átlépve) felhívni a figyelmet. Akciójuk rendkívül népszerű a közösségi portálokon és az interneten, csak úgy emelkednek a lájkcunamik. Politikusunk fogja magát, és rácsapja a szörfdeszkáját az első hullámra: beírja a kétnyelvű közlekedési tábla fényképe alá, hogy „Ez is nyelvtorvenynek koszonheto. Csak igy tovább!!”

Nem csak az amerikai és orosz elnöknek kell vigyáznia iszonyatosan arra, hogy hol és milyen gombot nyom meg, szlovenszky magyar esetünkben ez volt az atomrakétát kioldó bizonyos vörös gomb: szinte azonnal számos felháborodott komment, újságcikk jelent meg, a civilek podcast-ban üzentek. A Híd kommunikációs stábja sem marad tétlen, erre reagálni kell. Az eddig alig szerepelt politikus gyorsan meglátogat egypár félkész sínpárt (melyről címlapon tudósít a Paraméter), nyom ő is egy podcastot és interjút ad az egyetlen napilapnak, ahol kijelenti hogy "a nyelvtörvény eredetileg lehetőséget adott volna a kétnyelvű útjelző táblák kihelyezésére. Végül viszont ez a paragrafus kimaradt a jogszabályból."

Álljunk meg egy pillanatra! Ha utánanézünk a Híd eredeti és véglegeses beterjesztett nyelvtörvényjavaslatába, nem találunk ilyen paragrafust – magyarul eszükbe se jutott az a lehetőség, hogy sok más európai országhoz hasonlóan nálunk is szerepeljenek kétnyelvű útjelzőt táblák. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala erre többször is felhívta a figyelmüket, de a Híd többször is lesöpörte a javaslatot az asztalról, ki tudja milyen okokból. Az, hogy milyen módszerekkel a „hogy készül a szalámi és a törvény” izgalmas története, melyet mindenképpen érintenünk kell.

A Kerekasztal először még 2010 októberében tett a kétnyelvű útjelző táblákra javaslatot §8(3). Az ezt követő, Chmel hivatala által kidolgozott javaslat csak a falutáblákkal foglalkozik, kétnyelvű útjelző táblákról szó sincs benne ( §4(1) ) Erre az anyagra reagált a Kerekasztal dec. 11-en (OSMS27), újra tételesen megemlítve a kétnyelvű útjelző táblákat. A tárcaközi egyeztetésre bedobott törvényjavaslat viszont (16-os pont) még a Chmel-hivatal saját, eredeti javaslatánál is szűkebb nyelvhasználati lehetőségeket tartalmaz. Hogy ne legyen elég, a Kerekasztal ugyanebben a hónapban újra (OSMS39) szóvá tette a táblákat. Ezek persze a parlament elé beterjesztett normaszövegbe sem kerültek bele, jöttek Matovičék agymenései, meg szó volt sok minden másról, de a kétnyelvű útjelző táblák ügye nem volt soha vita tárgya, soha senki nem vetette fel, tehát nem is tiltakozott ellene senki.

Érsek Árpád erről a szalámikészítésről vagy nem tud(ott), vagy csak nagyon laza, mikor az interjúban kijelenti: "Ha ismét kormányra kerülne a Híd, én határozottan támogatnám ezt a módosítást." Ha még csak nem is javasoltak ilyen módosítást, a civilekét ignorálták, akkor vajon az SNS-nek kéne ezt beterjeszteni, hogy a Híd is végre támogassa? Tovább nem is érdemes elemezni, a szavak magukért beszélnek.

Érsek egyébként a félrelájkolás óta óvatosabb, betartja a politikai kommunikáció egyik alapszabályát, miszerint a kellemetlen kérdésekre egyszerűen nem kell válaszolni. A probléma viszont az, hogy ezeket a tálcán kínált kérdés(eke)t az Új Szó riporterei egyszerűen fel sem teszik ( legyen ez a nyelvtörvény, vagy a táblaállítók hozzá intézett felhívása). Ehelyett (a szlovákiai magyar újságírás egy mélypontjaként) sejtetnek egy nagyot, mikor kérdés helyett kijelentik: "A táblán volt egy zöld pipa, ehhez hasonlók voltak az MKP plakátjain is.” Kiváló, ha már egyszer félrelájkoltunk, akkor ragasszuk rá gyorsan az egészre az MKP logóját, mint ahogy az Béla tette a macskára. Mindamellett mutassa meg valaki azt a pipát! Vagy tán Duka-Zólyomi Árpád pipájára gondoltak? Valószínűleg ez egy freudi elszólás volt, mert senki nem tud ilyen pipákról a szerkesztőn kívül. Ő valószinűleg rémálmaiban az MKP-val álmodik, azért lát minden mögött MKP-s szabadkőműveseket. Apropó, MKP. Mivel ők egy (először pontatlan és könnyen félreértelmezhető) belinkelésen és Berényi legutóbbi beszédén kívül érdemben nem szóltak hozzá a táblás a storyhoz, nem foglalkozunk velük itt többet. Bizonyára megfogadták a Fidesztől átigazolt kampányguruk tanácsait, hogy most hallgatni kell.

Jelenlegi kormányzópártunk tevékenységének egyik legnagyobb kudarcát, a nyelvtörvényt az elfogadása óta úgy igyekszik patinás, AAA+ minősítésű termékként eladni, mint a Wall Street-i bankok az összecsomagolt rossz, subprime hiteleket. A párt szellemi alapító atyjának, Hunčík Péternek egyik próbálkozása már-már a kommunista propaganda szóhasználatára emlékeztet, mikor a Dél-Szlovákiát nyáron bematricázó civilekről kijelenteti, hogy „… néhány fiatal mégiscsak végigolvasta a [nyelv]törvényt, és rájött, hogy van benne használható elem. És ekkor olyasmit tettek, amire az elmúlt huszonkét esztendő alatt nem volt példa. Elkezdtek szervezkedni és dolgozni.”

A Híd mindez mellett kétarcú kommunikációt folytat: mialatt a magyar sajtóban szurkolnak a táblának és a már-már összematricáznák Slota képviselői irodaajtaját, addig a JOJ TV-ben (4:22perctől) Rudolf Chmel polgári túlérzékenységről beszél, Bugár meg nagyon vigyáz, hogy a Pluskában nehogy ráragadjon egy kétnyelvű matrica.

Ahogy azt már jó egy éve leírtuk az MKP kiesésekor, ezentúl a Híd államhatalomba jutott képviselőié a morális felelősség. Valamint, ilyen kis közösségnél, mint a szlovákiai magyarok, különösképpen felértékelődik minden egyes közéleti résztvevő szerepe és személyisége. A Híd prominensei és a párt szellemi holdudvara által e héten nyújtott teljesítménye önmagáért beszél.

A táblás történet erről is szól: amíg nincs meg a teljes politikai spektrumunk erkölcsi és szellemi hátszele a kétnyelvűség ügye mögött, addig az nem tud olyan szlovmagyar minimummá válni, amelyhez bátran odaállhat minden, a közösségünkért felelősséget érző polgár. Ez ugyanis nem csak pár piros monterkis srác meg jólábú csaj ügye.

Szlovenszkí magyar 2010 - Körkép, 2010.12.29.

Eléggé foghíjas éves elemzések jelennek meg a honi médiában a szlovákiai magyarsággal kapcsolatban, mintha nem is léteznénk, vagy a dolog nem lenne eléggé fontos a véleményformálók számára. Ami idén személyesen a leginkább megdöbbentett, az a magyar nyelv térvesztése Dél-Szlovákiában; sokszor olyan helyeken, ahol még többségben élnek magyarok.

Idén készült egy alapos felmérés a vizuális nyelvhasználatról, melynek eredményei szintén keserűvé teszik a szilveszteri pezsgőt. Alaposan követjük azt a szlovák részről megnyilvánuló erőteljes üzenetet, miszerint a magyar az csak egy konyhanyelv Szlovákiában. Épp ezért kellenének a másik oldaról legalább ugyanilyen ütős üzenetek nyelvhasználatra, identitásra. Voltak ugyan ezzel kapcsolatos, alulról jövő kezdeményezések, de sokkal több kéne, és főleg olyan szereplőktől, akik mediálisan rivaldafényben tartózkodnak.

Pedig nem vagyunk egyedül: Európa nyugatibb fele tele van kisebbségi túlélési stratégiákkal. Ezért döbbentett meg, hogy mennyire keveset tudunk ezekről: mikor rákérdeztem egy prominens honi szakembernél, hogy mik a trendek a többi európai kisebbségnél demográfiaügyben (fogynak, nőnek, stabilak?), csak annyit válaszolt, hogy „hát igen, kéne egy intézet, mely ezt vizsgálja“. Azaz: fogalmunk sincs róla. Pedig lenne mit tanulni, ellesni, okulni másoktól. Nincs idő és kapacitás kikísérletezni túlélési módjainkat. Mert erre megy ki végső soron a játék, ugye? Vagy szép lassan beolvadunk.

Magánbeszélgetésekben sokszor, sok helyen elhangzik, hogy hiányzik a „kritikus tömeg“, mely ugye itt „kezébe venné a dolgokat“. Potenciál pedig van: soha nem volt ennyi szlovákiai magyar egyetemista, Husák gyermekei pedig most alapítanak családokat és szülnek gyerekeket. Ezután csak egyre gyengébb populációs évek jönnek. Ilyen kis közösségnél, mint a szlovenszkí magyarok ezért értékelődik fel minden egyes „résztvevő“ szerepe a közügyekben (figyelem, ez nem csak a politika!), a személyisége, cselekedetei.

Nem volt semmi nyoma a médiában, hogy Petőcz Kálmán, a nagy reményekkel felállított Chmel minisztériumában a kisebbségvédelmi főosztályról csendben átkerült az európai ügyekre – kérdés, hogy ő akart menni vagy mások küldték el? Ezen a hivatalon kerültek be szlovákiai magyarok az államigazgatás magasabb szintjeire, kisebbségi ügyekre: Juhász László vagy az Új Szóból Lajos P. János. Az év során tűnt fel Pfundtner Edit, a Híd egyik alelnöke, akinek a gombaszögi gyenge start után mintha el kezdett volna formálódni a politikai üzenete is. Somogyi Szilárd az SaS-ből is egyre jobban érdeklődik a szlovenszkímagyar-ügy iránt.

Továbbá érdemes lenne megnézni, hogy mit csináltak 2010 előtt a hidas képviselők asszisztensei, mekkora közösségépítő kurrikulum van megettük. Elvégre a hidas képviselői irodákban nevelődik a következő politikai generáció. Ha Lipšič hármas kagetórizációját követjük (miszerint vannak világos közösségi elképzelésekkel rendelkező politikusok, karrierpolitikusok és olyanok is, akik csak megszedni mennek magukat a politikába), akkor vajon milyen az eloszlás a mai politikai képviseletünknél és annak káderiskolájában? Másolják az MKP-s viselkedési mintákat (szakértelem hanyagolása, sógorkomaság, kommunikációban sunyis, utaló fintorok) vagy valami új készül?

A Híd sokaknak csalódás, másoknak meg a kompromisszumok kompromisszuma, és még messze nem élte fel szavazóinak bizalmát. Sokat eltűrünk. A másik oldal szintén csalódás: az MKP punnyadpárt, lényeges kádercsere nem történt (kérdés hogy kikre is lehetett volna cserélni). Az önkormányzati választások relatív sikerét mennyire fogják fel a szimpatizánsok a Csáky—Duray csoport sikerének, akik eddig tulajdonképpen csendben kivártak? Az egyik nagy félelmem a jövőre néze (Fico visszatérésén kívül) egy Csáky-reload lenne. Sokat elmond Pálról az, hogy mialatt Fico agymenései ellen tiltakozik, lelkesen odaáll Orbán Viktor minden überficós kategóriát meghaladó balkáni lépése mellé. Van hűbéresi viszony az MKP és Fidesz között?

A sajtóból (értsd: Új Szó) egyre elkoptak az oknyomozó riportok, s a netes médiumok ezt a szerepkört nem tudják betölteni, pusztán hírközlőkké, degradálódnak, véleményformáló erejük alig van. A blog(o)szféra már messze van egykori tündöklésőtől, és nemcsak a Körképen csappant meg a kommentek száma. A témához tartozik Lovász Attila vagy Grendel Gábor átigazolása minisztériumi szóvivőnek. Egyénileg biztos előrelépés, a mi kis törékeny demokráciánk szempontjából inkább kudarc, hogy ezentúl a legnagyobb média-kaliberek az állami hatalom szekerét tolják.

Sajnos közszereplőink (legyenek azok politikusok helyi vagy országos szinten vagy civilek, újságírók) között jócskán akadnak járadékvadászok – akinek elsősorban az anyagi haszonszerzés, illetve a fontoskodás a fő céljuk. Tény: valamiből meg kell élni, de sok pályázat és támogatás nem arra megy el, amire kéne. Megélhetési szereplőink és a pazarlás legnagyobb ellensége épp valamiféle kikényszerített átláthatóság vagy intenzívebb oknyomozó újságírás lenne.

Minden nyavaja ellenére mégis van vibrálás, valami bugyog a szürke felszín alatt. A Kerekasztal remek kezdeményezés, melynek tanácskozásait már csak azért is érdemes végigülni, mert felvonul rajta a mi kis szlovenszkí magyar demokráciánk minden szépsége és rútsága. Az általa létrehívott Jogsegélyszolgálatba sikerült nagy kaliberű jogászokat összelasszózni és komoly törvényjavaslatokat előkészíteni. A Diákhálózatnak évről évre egyre sikeresebbek a felsőoktatási tájékoztató körútjai, illetve a szakgyakorlat programjai, melyek valós, utcán heverő problémákat igyekeznek orvosolni önkéntességből és aprópénzből, nem pedig az elvont nemzettudat-építő vagy lovasszobor-állító pályázatok milliós alapjaiból. A Cserkészszövettség továbbra is a legkarakteresebb szlovákiai magyar közösségépítő és -megtartó szervezet, az idei Gombaszögi Nyári Tábor pedig nemcsak a szerző hangulatát pergette fel. Talán nem is lehetne jobban, mint a Szepsi Alapiskola és Gimnázium 60-dik születésnapjára készült videóval zárni ezt a postot és az idei évet. BÚÉK!

A pénz nyomában - Körkép, 2010.12.12.

A pénz és a bankok világát a szexhez és ufókérdéshez hasonlóan rengeteg félrebeszélés és tévhit övezi, nem is beszélve a konspirációs elméletek sokaságáról. Ezért ritka madár a nagy médiafolyamban az olyan műsor, ahol el tudnak jutni a dolgok mélyére, vagy legalábbis finoman súrolják azokat. A szlovák JOJ tévén futó Lampa más témákban eddig sem okozott csalódást, és a legutóbbi kiadását az euróválságról különösen ajánlott végighallgatni.

A műsor első részében Ivan Mikloš pénzügyminiszter remekül magyarázza, hogy miért volt óriási hiba a Görögországnak adott EU-s kölcsön. Ezzel Martin Šimečka újságíró próbál szembemenni az amúgy is homályos "európai szolidaritás" fogalmába kapaszkodva. Döntse el mindenki maga, de ez nem nagyon sikerült neki. Mikloš szerint hagyni kellett volna Görögországot államcsődölni, és a külföldi bankokra átháruló esetleges veszteségeket tagállami szinten oldani (egy másik résztvevő, Ján Oravec szavaival az államcsőd nem azt jelenti, hogy az adott országra ledobnak öt atombombát). A képen szereplő II. Fülöp spanyol király is leabszolvált legalább négy államcsődöt, de mindig talált újabb bankárokat, akik hiteleztek az udvarának. Bizonyára megnyerő volt a sítlusa.

Visszatérve a műsorra, Hríb felteszi az évszázad (ha nem az évezred) legjobb kérdését, ami talán annyira egyszerű, hogy számos médium, véleményformáló inkább fel sem teszi: "Kinek a pénze ez?" - kérdi a görög (és most már ír) kölcsönnel, illetve az összeurópai garanciavállalással kapcsolatban. Valóban: kié? A görögök most olyan európai államoktól kapnak kedvezményes kölcsönt, akik még olcsóbban tudnak eladósodni a pénzpiacon (azaz főleg bankoktól), mint maguk a bajbajutottak - ám a kamatokat így is a hitelezők adófizetői állják. Ebből törlesztik tovább azoknak a német és francia bankoknak, melyek mérlegei (és nyugdíjalapjai) tömve vannak hellén állampapírokkal. Mint mindig, az államnak nyújtott kölcsönnek egyetlen igazi fedezete a jól működö nemzetgazdaság, mely kitermeli a kamatravalót a kölségvetésnek, semmi több. Aranyfedezet már rég nincs, és az államcsőd sem úgy működik, hogy a hitelezők megjelennek az adott állam épületeinél, és elálvereztetik azokat.

Az adósság mint hatalom

A Lampa második blokkjában Írország került szóba. Felmerül, hogy vajon miért mentek az ír politikusok a saját választóik akaratával szemben a német és francia politikusok nyomására, akik saját bankjaik érdekeit védték? Rendszersajátosság: az európai gazdaság döntően a bankokon keresztül kapja a működéshez szükséges hiteleket, ezért ezek sokkal nagyobbak, de sokkal sérülékenyebb felület jelentenek a nemzetgazdaság számára, mint Amerikában. Ezért nem meglepő konstatálás a fenti ír esetben, miszerint a legvégén mindig az erősebb kutya b***k. Ez a precedens azonban nyugtalanító kérdéseket vet fel a nyugati demokrácia milyenségéről és hovatovábbjairól. A dilemma egyébként több évszázados, már az amerikai alapító atyákat is foglalkoztatta - a lenti kisvideón a föderalista Hamilton épp arról okítja az idealista Jeffersont, hogy miért is olyan remek ötlet a tagállamok adósságát a központi kormányzat alá helyezni.

Summa summarum, a múlt heti Lampa kötelező néznivaló azoknak, akik szeretnék jobban megérteni, mi folyik a pénztárcánk körül.

(Ny)elvtelen mindennapjaink - Körkép, 2010.11.01.

A dunaszerdahelyi szlovák alapiskola angol nyelvoktatási módszere, mely a szlovmagyar interneten nagy felzúdulást keltett, nem egyedi eset. Pedagógusi körökben sokszor hallani hasonló történeteket. A blogger épp az elmúlt pénteken volt fültanúja szülővárosa egyik utcáján annak, hogy készülnek a slovenský magyarok az esztergomi bazilika árnyékában. A járdán szembe óvodások jöttek két óvónénivel, pedáns kettes sorban. Az idillben az volt az egyetlen zavaró tényező, hogy az egyik óvónő jó hangosan okította az egyik kisgyereket, miszerint mikor ő szlovákul szól hozzá, arra ne magyarul feleljen, hanem szlovákul.

Aztán a kolléganőjének magyarázta erős decibelekkel, példát statuálóan, hadd hallja az egész csoport és utca, hogy milyen rendetlen a gyerek. E sorok írójának ereiben régen hűlt meg ennyire a vér. De mégis, mit várunk az óvoda (illetve iskola) pedagógusától, hiszen csak a munkáját végzi. Elvégre a szülő azért adta a magyar gyerekét szlovák óvodába (iskolába), hogy a nyelvet megtanulja, és ez nem megy anélkül, ha kölkével a tanító nem szlovákul beszél. Ilyenkor értem meg némely szlovenszky magyar ismerősöm alamuszi hozzáállását – nem csoda, ha ehhez hasonló gyermekkori élmények érték őket.

A KFK projekt óta már hivatalosan is tudjuk, mennyire gyér a magyar vizuális jelenlét a mindennapokban. Ennek egyik folyamodványával találkoztam az óvodások előtt pár órával egy hétköznapi beszélgetés fültanújaként, egyébként gerinces magyarok között. A szövetkezeti lakás villanyóráiról folyt a heves vita, mégpedig arról, hogy melyik óra melyik „byt”-hez tartozik. Kicsit meglepett a szlovák szavak gyakorisága a beszélgetésben. Kiderült, hogy ez azért van, mert a villanyórákat, főkapcsolót tartalmazó szekrényben kizárólag csak egynyelvű feliratok találhatóak (amit a házmester ragasztgatott oda vagy 30 éve). Az ember igyekszik hatékonyan használni a nyelvét, és amikor az agyunk egy adott helyzetre asszociál, a vizuális emlékek azonnal a nyelvünkre kerülnek. Kicsi példa, de mégis arról tanít, hogy az egyre kevesebb kétnyelvű (magyar nyelvű) felirattal a mindennapi nyelvhasználatunk is szűkül. Ezért ha mindenhol lennének magyar nyelvű feliratok, az ember (tudat alatt) is természetesebben, bátrabban használná az anyanyelvét. Ezért dicséret a Tatra banka párkányi fióktelepének - ahol ennek a postnak az ötlete felmerült bennem - és ahol viszonylag sok a kétnyelvű felirat. A fekete pont viszont a VÚB-s fióktelepé. Pedig a pénznek nincs szaga…

Rendkívül kritikus ezért az is, hogyan használják a nyelvüket a mediálisan-vizuálisan nagyobb teret kapó szlovákiai magyarok. Már csak ezért is szomorú, hogy Somogyi Szilárd a magyar választóival képtelen magyarul kommunikálni - a nyelvtörvény legutóbbi parlamenti vitájában elhangzott beszédét államnyelven publikálta, azzal érvelve, hogy az így „autentikusabb, mint magyarul”. Egy képviselő elfoglalt, az tény, de vannak asszisztensei is. Az adópénzünkért elvárhatunk annyit, hogy veszik (a megfizetett) fáradtságot és lefordíttatja… Nem kell az eMKáPé képviselőjének lenni ahhoz, hogy használja az anyanyelvét. Mit várhatunk ezért a gyalogmagyartól, ha a választott képviselője erre képtelen? Jelzésértékű, hogy az írást kommentelők közül ezt alig róják föl a képviselőnek. Az meg már csak az internet iróniája, hogy egy, a bátrabb magyar nyelvhasználatot népszerűsítő kisfilmecske az írás bal oldalán van linkelve. Valaki így, valaki úgy…

A stratégia jeti nyomában – Ad: Jarábik Balázs: Magyar pride, Új Szó, 2010. szeptember 25.

ólesik olvasni a Kijevből érkező üzeneteket, Jarábik Balázs cikkének fő gondolatával maximálisan egyet lehet érteni: "nem kell sem a magyar, sem a szlovák államtól várni helyzetünk rendezését, saját kezünkbe kellene vennünk dolgainkat. Megoldható ez önerőből, ha van hozzá politikai akarat és közösségünknek az a bizonyos összetartó ereje". A politikai elit MKP-s része, civil szervezeteink többsége fémjelezte kurzus inkább az "anyaországtól" várja az inspirációt és / vagy a mannát. A legutóbbi, Budapestről érkező nyilatkozatok is ezt erősítik (miszerint a magyar kormánynak csak az MKP a "stratégiai" partner). A kormányzó Híd meg nem kezdeményez szlovmagyar közösségi dolgokon való gondolkozást, az ilyen szavak szinte elő sem fordulnak a párt kommunikációjában.

Van helyette "spolupráca" a mindenkori "politikai akarat" függvényében, és inkább a "gazdaságra" koncentrál. Tegyük hozzá, semmi baj nincs például azzal, hogy a Híd kormányemberei országos dolgokkal foglalkoznak, bár sokan elvárnák, hogy például az újdonsült környezetvédelmi miniszter ne az optimális tátrai medvelétszámmal, hanem elsősorban a dél-szlovákiai szennyvíztisztítókkal foglalkozzon.

Noha a tény szomorú, mégis örömteli az a felismerés Jarábik cikkében, hogy minimális a társadalmi igény valami átfogó stratégia (régebben "jövőkép") - vagy ahogy a szerző nevezi: "roadmap" - iránt. Sajnos a felvidéki hobbit passzív, békés fajta és nem szereti a konfliktusokat, de a homályosan annak látszó tárgyakat sem: emlékszem egy egyetemista körben rendezett esszéíró pályázat népszerűsítésére abszolút ártatlan témákról, aminek végén az egyik hallgató azt kérdezte, hogy a szervezők nem félnek-e attól, hogy a kezdeményezésük szlovák-magyar háborút robbanthat ki (sic!)…

A szerző által (jogosan) felemlegetett hiányzó "szlovmagyar roadmap" - vagy régebbi nevén "stratégia" - rég lerágott csont: olyan, mint a himalájai jeti, akiről ugyan mindenki beszél, de látni még senki sem látta. A közbeszéd évek óta kifullad annak lamentálásában, hogy "jaj de jó lenne valami stratégia, de nincs". Mekkora visszhangja volt a közbeszédben az MKP műhelyében készült stratégiának? Egyélbként mindenki aláírná?

A dicséretes pluralizmus egyik hátránya, hogy sohasem lehet egy olyan közös stratégiát megalkotni, amivel mindenki egyetértene. Vagy ha igen, az szükségszerűen túl általános, könyvespolcra való lenne. A Csemadok a kultúrát nyomatná, a pedagógusszövetség az iskolákat, a Fórum Intézet a kisebbségi kutatás fontosságát, a politikai pártok meg ki tudja, mit. Vagy ideológia vonalon egyesek a nemzeti, kulturális tudatot erősítenék (akár kopjafákkal vagy Magyarország felé fordulással), mások a gazdasági fejlesztések mikéntjeire koncentrálnának. Nincsenek illúzióm afelől, hogy az elitünk vérszerződésszerűen odaállna egy darab szépszavas papír mellé, és a továbbiakban az alapján állítaná be magát a jövőre nézve. Meg ki ellenőrizné a betartását? Fordítva talán működne: ha pár nagyobbsúlyú kezdeményező a tetteivel demonstrálná, hogy ő a közös Ügyért cselekszik ezeknek és ezeknek az elveknek a mentén ilyen és ilyen prioritásokkal. A jó példa ragadós lehet: át fogják venni és másolni mások is. Ha nem, akkor megérdemeljük, hogy skanzenmagyarokká váljunk.

Levetítve az egyén szintjére: például, ha valaki az oktatást tartja az elsőszámú prioritásnak, mert szerinte minden az iskolapadban dől el (értelmiségnevelés, egyenes gerinc). Ilyenkor azt kéne tennie, hogy megkeresi a hozzá hasonló gondolkodású embereket, és önszerveződjenek, ne pedig a hiányzó stratégia tragédiáján merengjenek. Továbbá, működik berkeinkben jópár aktív közösség, csoport, ahol igenis történik valami, csak hogy a teljesség igénye nélkül párat említsünk pl. a Cserkészszövetség, Diákhálózat, vagy egyes angazsáltabb egyetemi klubok. Az ottani emberkék teszik csöndben a dolgukat, formálva a saját közösségüket, hálózatokat építenek, forrásokat keresnek, mindenféle üres PR-ozás nélkül. Lesz roadmap, kialakul az spontán magától, ha van (és lesz) jópár tökös kezdeményezés, kitartó háttérmunka. Innen jönnek majd az emberek a "kell egy csapat" kürtszóra, melyet Balázs már megfújt.

*

A Jarábik által körvonalazott európai dimenzió és a szlovmagyar lobbi jól hangzik, de érdemes lenne a mostani gyakorlatot átgondolni: talán nem nemzetközi sóhivatalok lazacszendvicsevő bürokratáival kéne vesztegetni az időt. Az Európa parlamenti képviselet Brüsszelben is kihozhatna többet az ottlétből, és bizonyíthatná, hogy az EP nem csak egy "big fuckin' NGO", hanem termel a szlovákiai magyarság számára hozzáadott értéket: ha legalább azzal, hogy kinevel minél több szlovmagyar fiatalt, akik tudnak networkingelni, lobbizni, 3-4 nyelven folyékonyan beszélni, van bennnük elegendő hajtóerő és küldetéstudat.

*

Amit nehéz túllépni, és erre a szerző is rámutat: a sajátos szokásaink, "kultúránk". Az íratlan szabályok, viselkedési minták tengere, ami lassan változik: sajátosan értelmezett egyéni érdek, közösségi felelősségvállalás hiánya, irigység, az egyéni teljesítmény, siker elismerésének hiánya, sógor-komázás, sorolhatnánk. A jó szokásokért meg bizony a szomszédba kell menni, sokszor messzebbre is. Erre a feladatra természetszerűen a fiatal generációk képesek. Hol vannak hát a pofás alumni rendszerrel működő ösztöndíjprogramok külföldi intézmenyekre, egyetemekre?

Mitteleuropa - Körkép, 2010.08.01.

Nemrég Magyarbródban jártam (Uherský Brod). Hangulatos morva kisváros mosolygós emberekkel, egykoron erõs német és zsidó közösségekkel és egy nagy szülöttel, Jan Amos Komenskývel. Egy Fehér-Kárpátokra néző kocsmában üldögéltünk művészember vendéglátóinkkal, gyorsan kiderült rólam és egyik útitársamról, hogy szlovákiai magyarok vagyunk. Néhány sörkortyintás alatt átvettük az “aktuális” szlovák-magyar kérdést és az ilyenkor cseh társaságban menetrendszerűen előkerülő cseh-német kérdést is. Az egyik helyi arc – Hemingway beütésű drámatanár, festő és költő egy személyben – szépen beletrafált a lényegbe: röhejesek ezek a pitiáner viták az évszázadok alatt genetikailag alaposan összekeveredett népek között. Neki is német ősei vannak, és még ki tudja, mifélék.

Egy héttel később Szepesszombatban álltunk meg egy kiadós tátrai túra után. A hajdan karakteres német polgárságú szepességi város ma Poprád egyik külvárosa, szinte elbújik a hegyek alatt a ficói történelemhamisítás és nemzetépítés elől. Illetve nem teljesen: az egyébként fantasztikus hangulatú főtéren álló szabadságharcos obeliszket már sikerült átdedikálni a “háborúban elesettek” emlékére. A genus loci vibrálását viszont mi sem érzékelteti jobban, hogy itt született a prágai Károly híd szobrásza Johan Brokoff, Székely Tibor eszperantista vagy Madagaszkár királynője. A temető német és magyarosított német neveket, valamint egy 1910-ben elhunyt helyi szabadságharczos honvéd sírhelyét rejti.

Múlt pénteken pedig egy ipolyszalkai pincében Pro Libertate feliratú háromszáz éves szőlőprés mellett iszogattuk a hűs borocskát. Szemünk előtt a kékes Börzsöny és az Ipoly völgye izzadt a forró nyári délutánban.

Három különböző helyszín, mégis egy galaktika. Egy letűnt kor mementói azokból az időkből, mikor a többnyelvűség természetes volt, és az érzés – Márai szavaival élve – egyforma “…ötvenmillió ember számára: hogy a császár éjfél előtt lefekszik, s már reggel ötkor felkel és gyertyafény mellett ül, amerikai fonott nád karosszékben, íróasztalánál, s a többiek, akik felesküdtek az ő nevére, mind engedelmeskednek a szokásoknak és a törvényeknek.”

Nemcsak épületek vagy helyek, élő emberek vannak köztünk hírmondóként, csak hogy két kedvencet említsek: Karel Schwarzenberg régi-új cseh külügyminiszter, akinek egyik felmenője még a Monarchia miniszterelnöke volt. Vagy Peter Schutz Kassavárosból, a szlovák újságírás jeles képviselője. De nem csak ők: továbbgondolva a Lidové Noviny közép-európai jegyzetírójának eszmefuttatását a szlovákiai magyarok (a többi régióbéli kisebbséggel egyetemben) az egykori, multietnikus Mitteleuropa utolsó mohikánjai, hasonlóan a már eltűnt szepesszombati, magyarbródi polgárokhoz: ismerik két vagy több utódállam nyelvét és kultúráját, azokban otthonosan mozog(hat)nak.

Ezzel a mentalitással ment (és megy) szembe a nemzetállami eszme, melynek gyakorlata a XIX. században a germanizációval és magyarosítással kezdődött, a második világháborút követően csehszlovákiai németek és magyarok erőszakos kitelepítésével, ez utóbbiak reszlovakizációjával folytatódott. Ma ez a “modern” Szlovákiában a gerincferdítés: másodosztályú polgárként való kezelés, gyanakvás, előítéletek táplálása. Az etnikailag szintén kitisztított Magyarországról is érkeznek a különböző “ajánlatok”: állítva, hogy csak a magyar univerzumhoz kötve van lehetőség a túlélésre.

Az identitás-meghatározásnak, identitásváltásnak Mitteleuropában megvoltak a különböző útjai: a szepesszombati temetőben vannak echte német és magyarosított német nevek is. Ugyanúgy ma is járnak köztünk Katarína Szászovák és Szász Katalinok is. Rudnay Sándor (vagy ha úgy tetszik: Alexander) esztergomi érsekként vígan vállalta, hogy “szlovák vagyok, és ha Szent Péter székébe kerülnék, szlovák maradnék”. Lehet tehát választani.

Van szlovákiai magyar identitás? Érdemes ilyesmifélét építeni? Mitteleuropa hagyománya, üzenete – legalábbis a jobbik fajta belőlük – talán ehhez is tud támpontot adni.

A Híd és az asszimiláció - Körkép, 2010.07.17.

Sokszor elhangzik, nem csak a leszerepelt MKP-s vezérek szájából, hogy a Híd az asszimilációba vezet. Alátámasztó érveket nem nagyon hallani hozzá, az egész nem több egy misztikus utalásnál a nemzethalálra, lásd Csáky: „A Híd egy olyan tákolmány, amelynek az egyik oldalára felhajtják a megtévesztett magyarokat, hogy azokból a másik oldalon szerencsétlen, asszimilált emberek jöjjenek le. Nemzeti szempontból ez vágóhíd, nem kérünk belőle!”

Csákynak nincs igaza, az asszmililáció melegágya a szlovák iskolába adott magyar gyerek. Feleink egyharmada tesz így. Ez így volt az MKP kormánytagsága alatt és így van ma is. Mi győzi meg a szülőt, hogy így döntsön? Sokszor az a meggyőződés, hogy a “gyerek megtanuljon szlovákul”, ami világos utalás a magyar iskolák vélt és valós színvonalára.

Továbbá döntő a szülő saját identitása, hogy mennyire érzi úgy, hogy Szlovákiában magyarnak lenni cool. A szlovák (poltikai) elit sokat tett azért a múltban, hogy ez ne így legyen. Ezért is rettenetesül fontossak a pozitív sikerélmények: az, hogy mennyire láthatóak azok a szlovmagyar példaképek, akik magyar iskolával a hátuk mögött sokra vitték. Saláta Kornéltól Világi Oszkárig. Ez számít, mert mindenki a napra tör.

Itt jönnek be a képbe a politika üznetei is. Az, hogy a Híd mennyire Most, prominenseinek kommunikációja árulja majd el: ha egy napon BB és a többiek arról kezdenek el papolni, hogy szlovák iskolába kell adni a gyereket (vagy mindegy hova adják), akkor az asszimilációs billog jogos lesz. Ha erről nem mondanak semmit, az legalább ugyanolyan súlyos, elhalasztott lehetőség a sokat sérült magyar márka építésében. Amennyiben azonban a Híd szlovák nemzetiségű tagjai (és nem csak a Chmel) is az anyanyelvi oktatás fontosságát hangsúlyozzák, akkor lesz értelme a kötőjelnek a Híd és Most között. Ezt a szlovákiai magyar sajtó gyorsan lecsekkelheti.

Kettős szorítás - Körkép, 2010.06.25.

A szlovákiai magyar érdekképviselet (eddig MKP, mostantól Híd) hosszú ideje kettős szorításban van: egyrészt reagálnia kellett a Ficó-féle garnitúra észmenéseire (nyelvtörvény, tankönyvek, hazafiassági törvény, stb.), másrészt kezelte a Magyarországról érkező stimulusokat is, melynek legutóbbi példája a kettős állampolgárság.

Ahogy már azt a régi blogon többször leírtam, a szlovákiai magyarság s így a közbeszédünk elsősorban ezekre a külső eseményekre kénytelen reagálni, saját kezdeményezésre alig futja. Ezért nem kerülnek terítékre (még házon belül sem) az igazán égető témák: iskoláink minősége, asszimiláció, elvándorlás, helyi demokrácia, halmozott ráutaltságunk az államra, vagy például a szlovákiai magyarok szinte sehol nem tárgyalt krónikusan rossz egészségügyi, mentálhigiéniai állapota. Ha ezeken javít valamit a kettős állampolgárság vagy az, hogy Csáky Orbán oldalán feszítette a mellét, csak tessék, de kérem az alátámasztó érveket!

Éppen ezért a hamarosan kormányra kerülő Híd politikai erőforrásait kissebbségi ügyekben, nagy szerencsétlenségünkre, a romeltakarítás fogja felélni. Amennyire szimbolikus a kettős állampolgárság, annyira sok időbe és energiába kerül majd a megcsorbult érdekképviseletnek a megoldása, valamint a Fico féle észmenések kikapálgatása. Mintha a szlovmagyar valóságnak nem lenne más dimenziója…

Van, csak ezekkel az érdekképviselet nem tudott vagy nem képes alaposabban foglalkozni, melynek több oka is van. Ez a fent említett kényszerpozíció valamint a szlovák (koalíciós) partnerek merev hozzáállása - lásd a koalíciós tárgyalások eredményeit. Azonban sokkal könnyebb lenne a kissebbségi törvényt illetve az intézményi autonómia valamilyen formáját a torkukon letuszkolni, ha nem kéne ez mellett a tűzoltással foglalkozni.

A “képviseleti impotencia” további okai a megfelelő szellemi háttérintézmények hiánya, egyfajta kissebbségi csőlátás valamint a 4 éves politikai ciklus is: mégiscsak egyszerűbb egy magyar egyetemet alapítani, mintsem az alap- és középiskolák színvonalával foglalkozni, ami ugye hosszabbtávú meló, kevésbbé látványos, ezért nem is lehet egyszerű választási üzenetként csomagolni.

Volt remény, hogy a pártszakadást követő poltikiai verseny dob valamit a szlovmagyar érdekképviselet minőségén. A Híd a koalíciós tárgyalások eredményeit (és kudarcait) egyelőre nem magyarázza valami részletesen, az MKP háza tájáról érkező első füstjelek pedig tanácstalanságról és ötletszegénységről árulkodnak. No good.

Istenek alkonya - Körkép, 2010.06.13.

Szombaton földrengés rázta meg a szlovmagyar politikát, ehhez nem férhet kétség. A benyomás egyértelmű: a mai felállásban nem fér el két magyar párt a szlovákiai politikai palettán. Noha legyen ez az állítás bármennyire is helyes vagy helytelen, erre a tapasztalatra négy év múlva az urnáknál sokan emlékezni fognak.

Az egész kampánnyal kapcsolatban az az érzésem, hogy az MKP nem igazán ismeri a választóit. Ahogy azt egy januári postban írtam a felvidéki magyar békés típus, nem szereti a konfliktusokat, legalábbis a nagy többségük. Ha konfliktus, az nem csak szlovák-magyar, hanem magyar-magyar is. Viszont kérdés, hogy lehetett volna e más pozíció az árulózáson kívül, amibe Csákyék beleeveztek? Lettek volna pofás, ütős üzenetek tökös, karakteres emberektől? Ilyenekből az MKP rögtön kettőt is vesztett, a Hídbamenő Bugárt és Simont. Van olyan érzésem, hogy más út nem is nagyon kínálkozott, tekintettel a párt jelenlegi kapacitásaira.

Továbbá, hiányzik, krónikusan hiányzik a profi politikai marketing a párt fő arcai mögül. Mintha nem olvasnának újságot és néznének tévét, hogy hogyan is működik ez. Vagy csak elhitték Csáky 9% százalékát? Nem kommunikált sikeresen a Pál, lenne erről mit írni. Vagy egy kirívó példa: miért tartott hosszú hónapokba egy valamirevaló weblap elkészítése?

Az “újjászületéshez” a porból való feltámadáshoz (ha lehet ilyen szélsőségesen nézni a dolgokat) az isteneknek először porba kell hullaniuk. Duray nyugdíjba, szobatudósnak, Csákyt háttérembernek és entelektüell kalandokhoz, akár egy nagyon hiányzó szlovmagyar think-tank gründöléséhez, vezetéséhez. Berényi és Bárdos meg vegyen magához pár tökös fiatalt és járják az országot. A téma az utcán fog heverni, mindenhol. Másik útként ott van a szlovák politológusok, újságírok és politikusok “rémképe” a radikalizálódó MKP-ről (bár sokan közülük inkább örülnének neki). Az esély és a “kapacitás” megvan rá, de nem tudom elképzelni hogy 3-4 százaléknál többet ki tudnak hozni belőle. Több kell egy “lebo Maďar” krédónál. Valamint egy “lebo Bélánál” is. Mert megérdemeljük.

A szlovákiai magyarság tegnaptól új politikai kisérletbe kezdett, bár a “spolupráca” ideológiai és gyakorlati részletei még nincsenek kidolgozva. Legyen a parlamentbe jutott hét darab szlovákiai magyar képviselő politikával kapcsolatos motivációja bármilyen, ha akarják, ha nem a morális felelősség ezentúl az övék.

Az etnikai alapú párt stigmája - Körkép, 2010.01.04.

Egy ünnepek előtti sörözésen felmerült ez a Híd versus MKP dolog. Elhangzott egy olyan vélemény, miszerint az etnikai alapú politizálás Szlovákiában szükségszerűen mindig negatív reakcióval jár. A valós, országos problémákat mindig elfedi a magyar kérdés és ennek az oka a nemzeti alapú politizálás, és többek között az MKP, mint etnikai alapon szerveződő párt puszta léte is. Noha az asztaltársaság tisztában volt a szlovák-magyar konfliktusok létrejöttének tyúk-tojás dilemmájával, és azzal, hogy jelenleg nincs szlovák párt, mely a magyar kisebbség ügyét legalább részben felvállalná, mégis a hangulat arrafelé tendált, hogy a konfliktus akkor is rossz dolog, megspórolható, elkerülhető és ezért, legalábbis a szlovákiai magyarság részéről, az etnikai alapon történő politizálás rossz út, mert csak generálni fogja a további konfliktusokat.

Ebben a posztban nem azt szeretném vizsgálni, hogy ez az okfejtés mennyire helytelen vagy helyes, minden bizonnyal megérdemelne egy külön vitát. Inkább ennek a felfogásnak az MKP-t érintő lehetséges következményeivel foglalkoznék.

A felvidéki magyar békés típus, nem szereti a konfliktusokat. Zavarja, ha a hovatartozása miatt szívatják, és a kényelmesebbje inkább szlovákul kéri a buszjegyet Szerdahelyről Zsigárdra. De ugyanez a szlovmagyar ezidáig csak szavazott, nem választott. Most már van miből. Így az eddigi MKP-t karikázók komoly részének apelláló lehet a megbékélés, együttműködés üzenete, és ha valaki politikai programot és pártot épít rá, lesznek támogatói. Ilyen felállásban előfordulhat, hogy az MKP-t egyre inkább egy reakciós, nacionalista pártnak fogják tartani a “liberálisabb” Híd mellett, még ha az a valóságban nem is fog így viselkedni. Alapjában véve eddig sem volt másképp: az MKP nemzetiségi alapon politizált, jól-rosszul, de mégis egyedüli pártként felvállalva a szlovmagyar nemzeti közösség ügyeit. Azonban egy létező “alternatíva” mellett, mint a Híd, előfordulhat, hogy MKP-ra egyre jobban rásül a nacionalista jelző és a párt, jobb krédó híján maga is egyre inkább így fogja pozicionálni (és láttatni) magát.

Mit tehet az MKP? Minél hathatósabban láttatja, hogy ő a déli régiók számára az egyetlen alternatíva, mely rendelkezik ütős megoldásokkal mind helyi, mind országos szinten. A Híddal kapcsolatos árulózással, durcáskodással és parttalan személyeskedésekkel minél hamarabb fel kell hagyni. Bármennyire sem tetszik, konkurens ellenfélnek (nem gonosz ellenségnek) kell tekinteni Bugárékat, és megtenni mindent, hogy az MKP jobb legyen tőlük (első lépésként például egy normálisabb weboldallal). Idő nincs sok, és ellenzéki szerepben sem akad széles mozgástér. Marad a kommunikáció és a bázisépítés. Kérdés, hogy ez utóbbi mennyire lehetséges a hosszú évek alatt becsontosodott helyi struktúrákban, melyeket nem lehet néhány hónap alatt megváltoztatni. Mementóként álljon itt egy személyes történet: pár évvel ezelőtt, mikor még a Hídnak híre-hamva sem volt, naiv és lelkes huszonévesként felhívtam a helyi MKP elnökét, hogy szeretnék belépni az ottani városi szervezetbe. A telefonból megdöbbent, akadozó hang válaszolt: “öö,..ezt még meg kell beszélni az elnökséggel, nem megy az olyan gyorsan…” meg hasonlók. A konklúzió az volt, hogy “hívjak úgy két hét múlva”, ami úgy zengett, hogy jobb lenne, ha inkább soha - pedig akkoriban még blogot sem írtam:-)

Marad a kommunikáció. Mi mindent csinált a két formáció 2009 utolsó egyedévében? Vizsgálódási alapunk a két párt internetes honlapja, ott elméletileg minden sajtónyilatkozatnak és aktivitásnak meg kell jelennie, tehát minimalizálhatjuk a médiák szűrő szerepét. Az MKP elsősorban a nyelvtörvényre koncentrált. A Híd többször hallatta magát Tokaj-ügyben és az osztrák olajvezetékkel kapcsolatban. Az MKP az utóbbival kapcsolatban szintén, de a weblapjuk szerint legutóbb október 29-én, mialatt a Híd melegebben tartotta a vasat (legutóbbi nyilatkozat december 17.) Érzékelhető Simon Zsolt hiperaktivitása (földalap, telekbotrány, önkormányzati költségvetések, déli gyorsforgalmi út), hasonló kaliberű frontembert a konkurens MKP-ban egyenlőre nem látni. Az MKP megszólalt a Pátria Rádió, adóhivatalok számának csökkentése ügyében, az egészségüggyel kapcsolatban kétszer, a szociális műhelyből szeptemberben érkezett a legutolsó kommunikáció, volt egy-egy kommentár az új borászati törvénnyel és a szlovák közlekedéspolitikai stratégiával kapcsolatban. A többi mind nyelvtörvény, kárpát-medencei képviselőfórum, szobor- és kopjafaállításokon való részvétel. A bezárt párkányi papírgyár ügyében is volt némi mozgolódás, igaz itt nem sok mindent lehetett már tenni, Bauer Edit levelét megírta.

A honlapok végigszörfözése után az a kép alakult ki bennem, hogy noha az MKP sokkal szélesebb témapalettával dolgozik, mégis az újonnan alakult Híd az, mely egyre asszertívabban fogalmazza meg üzeneteit. Az, hogy a MKP igyekszik felvállalni a szlovmagyar mindenes szerepét nemes dolog, de felületességet, amatőrizmust eredményezhet. Túl sok feladat ez egy politikai pártnak, pláne egy szellemi erőforrásokban amúgy is szűkében lévő közösségben. Erre van az outsourcing: például a formálódó Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának több teret kéne adni (vagy inkább hagyni) például nyelvtörvény ügyében vagy a “szlovákiai magyar diplomácia” menedzselésében.

Mégis, a széles paletta vállalása nem mentség az MKP-ban meg-megnyilvánuló amatőrizmusra. A sors szomorú fintora, hogy az MKP-nak most hiányoznak a legjobban azok dolgok, melyeket a párt hosszú évekig, BB-vel az élen hanyagolt és ignorált: szellemi holdudvar (egyfajta think-tank) kiépítése, pofás szakpolitikusok, utánpótlás-kinevelés, tagbázis-építés, weboldal, tökös kommunikáció és médiaszereplés. Ez utóbbival kapcsolatban a bennfentes mondhatná, hogy az MKP-t nem szereti a média és BB-re Zlatica Puškárová mindig szebben fog mosolyogni.

Néha erről nem BB vagy a média tehet: bármennyire is kikasztrált volt, a legutóbbi ellenzéi treffen Csákynak meg kellett volna jelennie. Minden ellenzéki pártelnök ott volt, csak ő nem. Az nem kifogás, hogy Bajnaival meg volt beszélve, hogy Pestre megy, a szlovmagyarok bajait nem a magyar parlamentből fogják megoldani. Sőt, ezt a tévhitet sugallani sem szabadna ilyen rosszul időzített utazásokkal. Az most lényegtelen, hogy mennyire nem ért semmit az egész ellenzéki találkozó, de próbáljuk az egészet egy hezitáló szlovmagyar választó szemével látni, aki nem bírja Ficót, vár valamit a Zellenzéktől, de még nem igazán érti ezt az egész tavaszi magyar pártszakadást. Azon a szép napon bekapcsolta a Markízát és látta Dzurindát, Figelt, Sulíkot, Bugárt, DE a Csákyt nem… Látszat és láttatás: a politikában nagyon fontos, pláne, ha tényleg demonstrálni akarjuk, hogy meg akarjuk buktatni a Ficót.

*

Végezetül egy gondolat erejéig vissza az etnikai alapú politizálás vádjához. A szlovák politikai pártok, véleményformálók és a szlovmagyar úgynevezett liberális vonal állandó kritikája, hogy az MKP etnikai alapú párt és hogy ez rossz, nem modern és ellehetetleníti az együttműködést a szlovákokkal. Sok mezei választónak, de véleményformálónak is ez a “magyarkodás” annyira érzékeny és zavaros fogalom, hogy nem tesznek különbséget a 64 vármegyések és hasonló elemek szánalmas nemzeti romantikázása, és a tökös szlovákiai magyar érdekérvényesítés között. Ez utóbbi természetes, hogy tartalmaz etnikai elemet: a magyar iskolák, magyar nyelvű tankönyvek, magyar nyelvhasználat ügyét nem lehet másképp felvállalni. Kérdéses azonban, hogy mennyire tesznek jót az MKP-nak a belülről jövő „magyarkodó” elemek és megnyilvánulások (pl. Felvidek.ma szellemisége, Duray, vagy Csáky némely megnyilvánulása). Ez utóbbi nem hiszem, hogy az MKP-nak több szavazatot jelentene Szlovákiában, viszont az SNS-nek (és talán a Hídnak) igen. Egyáltalán érdemes az MKP-nak ilyen magyarkodó húrokat pengetnie? Valóban szavazatokat vesztene vele? Mennyit? Mekkora ez a szlovákiai magyar “nemzeti bázis”?

A nemzetiségi alapon való konfrontálódás sokszor elkerülhetetlen, azonban konfrontálódni tudni is kell. Némely “etnikai” ügy széles kontextusba helyezhető: például a nyelvtörvény szelleme nem csak a szlovákiai magyarok gerincét görbíti, hanem a Köztársaság minden polgáráét. Továbbá, minél jobban láttatni kell, hogy az MKP-nak nem közömbösek az országos problémák és vannak rá megoldási javaslatai. Ez nem a minduntalan számonkért Szlovákia iránti „lojalitás” kifejezése. Egészen egyszerűen csak annak, hogy itt élünk és jól akarunk élni.

Tulajdonképpen mindkét párt elemi érdeke az együttműködés (már ha kormányra akarnak kerülni), a különbség a hangsúlyokban és módszerekben lesz. Az, hogy ezt a szlogent a Híd fő krédójává tette, hátrányosan érintheti az MKP-t. Mindennek ellenére a sors kegyetlen pofonjaként csattanhat az együttműködés-üzenet arcán egy esetleges 4,5-4,5 százalékos MKP vs. Híd választási eredmény, ami után nem lesz a szlovákoknak kivel együttműködnie az ország legfontosabb porondján, a parlamentben.

Honlapok harca avagy miért nincs Csákynak blogja? - Körkép, 2009.12.28.

A szlovmagyar pártszakadáskor az volt az egyik fő teória, hogy megszűnik a monopolizált közélet és kialakul valamiféle verseny a két párt között, minőségjavulással, programok ütköztetésével, satöbbi. Ebből kiindulva nézzük meg a két párt honlapját, vajon ott már beindult a versengés?

Az egyszerű mezei szörföző-választó (aki már nagyjából tudja, hogy működik a RSS és az e-mail), a Híd portálján könnyen megtalálja azt, amit keres. Egy klikkeléssel feljelentkezhet hírlevélre, üzenetet küldhet BB-nek, figyelheti az upcoming eventeket vagy továbbklikkelhet a youtubos HídTv-re. Az oldal nincs “túlpakolva”, egyszerű, áttekinthető, könnyen kezelhető. Fene tudja, hogy BB miért nem csináltatott az emkápés elnökösködése alatt pártjának hasonló frappáns weblapot?

Tovaklikkelve az MKP-re, kamaszkori webszerkesztési kisérletek emlékei rohannak meg - legalábbis ami a szlovák verziót illeti. Képzelhetjük, hogy mit gondol az ideklikkelő véleményformáló szlovák újságíró vagy az MKP-vel szemben előitéletekkel terhes szlovák választó.

Átklikkelve a magyar zászlóra némiképp, foszlányaiban észlelhető az evolúciós nyomás: a magyar verzió - mely ezidáig a szlovák sablonhoz hasonló volt - már valamelyest megújult, de még messze nem lehet rámondani, hogy profi. Ilyen weboldalt egy magát modernek tituláló párt nem csinál. Noha van eseménynaptár, hiányzik a RSS és nem lehet hírlevélre sem feliratkozni (legalábbis nem találtam). Van viszont párttévé, bár szubjektíve a Hidas megoldás jobban tetszett. Az MKP webjének hatalmas fegyverelőnye, hogy rengeteg dolog megtalálható rajta. A gond “csupán” a vizuális elrendezés, pofás design és a befutott webes megoldások hiánya. Összefolyik az egész. És lehet, hogy a Fidesszel rokon pártnak tartja magát az MKP, de hogy ebbe a jobb oldalon található dossziés oldalelemek lekoppintása is bele tartozik… az nem utal tökös felvideki öntudatra.

Mindkét párt oldaláról hiányzik a Facebookos és más közösségi portálok ikonjai, ahonnak a potencionális választó átkerülhet az interaktív részre, ahol virtuálisan érintkezhet a többi szimpatizánssal. Ezért manuálisan megyünk tovább a fejszbukkra, ahol a keresőmezőben kutatunk elvtársaink után. Az eredmény kontrasztos, világosan látható a virtuális szakadék a két formáció között:

Amennyiben igaz az a hipotézis, hogy Obama a Facebookon keresztül nyerte meg a választásokat, akkor már régen szólnia kéne a vészcsengőnek a Čajaková utcában (ha van egyátalán ilyen csengő).

Színházmentés felvidéki módra - Skanzenépítés I. - Körkép, 2009.12.08.

A kassai Thália színház “megmentésének” hátterét többek között Lashee kolléga postjából és az Új Szó tényfeltáró írásából ismerhetjük. Csupán pár gondolat és kérdés, ami ennek kapcsán felmerült bennem:

Érthető és sajnálatos a nehéz anyagi helyzet, de azt túllihegni egyátalán nem volt morális. Következményei lesznek. Előfordulhat, ha ténlyeg válságos lesz a színház gazdasági helyzete, már nem lesz ekkora adakozókészség. Aki egyszer hamisan farkast kiált, nehezebben számíthat a következő alkalommal segítségre.

*

Ez a viselkedési minta arról győzheti meg a többi szlovmagyar kultúrális szervezetet, hogy ha baj van (vagy akár ha még nincs teljesen baj), akkor a világmagyarság pénzére mindíg számítani lehet. A közpénzekért felelős szlovák meg gondolhatja, hogy adhatunk nekik kevesebbet, a maradékot úgyis “nemzetileg” összeadakozzák.

Továbbá, kialakulhat egy olyan kép a szlovákiai magyarság fejében, hogy ha baj van, akkor egyátalán nem szükséges közösségileg angazsálnia magát, mert mindíg lesz fehér lovon érkező világmagyarság és “anyaország”, aki majd segít megőrizni a kis kultúrális skanzenünket. A Duna TV oldalán található adakozói lista alapján a 24 millió forintból csupán 1,351 millió érkezett Szlovákiából. Ez a szlovmagyar közönbös, passzív mentalitás így is eléggé domináns, az ilyen történetek, mint a Tháliáé meg csak erősítik a létjogosultságát. Ha nem tudjuk (illetve nem akarjuk) önerőből megtartani a színházainkat, akkor mit várhatunk más területeken?

*

A szegény asszony két fillérje szép történet és komoly morális tanítás is egyben: gyakorlása kialakít, ápol egyfajta közösségi, felelős hozzáállást az adakozóban. Pusztán pénzügyi szempontból azonban, és tekintetbe véve a szlovmagyarok számát, ezek a két fillérek nem feltétlenül mentik meg a segélyezett szervezeteket - hacsak nem adakozik az összes “szegény asszony”. Ilyenkor merül fel az a kérdés, hogy hol van a szlovmagyar (gazdasági) elit, akik jó példával elöljárhatna az adakozás erényének népszerűsítésében, elmélyítésében? Valószínű azonban, hogy ők ugyanolyan közönbössek és passzívak, mint az a közösség, amely kitermelte őket. A fejétől bűzlik a hal, vagy fordítva?

Amikor Husák elvtárs a földre zuhant - Körkép, 2009.11.15

Nyolc éves voltam, amikor 1989 novemberében az iskolában a Nagy Októberi Szocialista Forradalmról tanultunk. A tanító néni hatalmas, ákombákom betűkkel írta fel a fontos dátumokat és főszereplők nevét a táblára, mi meg a frissen szerzett írástudásunkkal buzgón körmöltünk. Egyszer csak hirtelen, a tábla felett lógó Husák elvtárs bekeretezett képe megindult lefelé, s nagy robajjal az éppen továbblépő tanító néni mellett csapódott a földnek. Megijedve pislogtunk, a tanító néni meg, aki mintha még nem fogta volna fel, mit is úszott meg pár centi híján, csak ennyit mondott: “…majd visszatesszük.” Persze már soha nem tettük vissza, cserébe viszont valamivel később kaptunk egy színes, vidám Havelt, akit a tanító néni, elemi óvatosságból inkább a katedra mellé függesztett ki.

Húsz évvel a berlini fal és a vasfüggöny leomlása után sokakban ott a csalódás: nem jött el a megígért “mesés Nyugat” gondtalan jóléte és kényelme. Pláne ilyenkor, amikor munkahelyek szűnnek meg, egyre szaporodnak a populista, korrupt politikusok, uraskodó bürokraták és gátlástalan “üzletemberek”, nem könnyű az elért eredményeket méltatni és azzal érvelni, hogy így, két évtized után is sok a vesztenivalónk.

Noha a számok szerint a régió országai még mindig messze vannak a Kánaántól, - a jóléti színvonalat szemléltető egy főre eső nemzeti jövedelem Csehországban és Szlovákiában 40%, Magyarországon és a lengyeleknél a nyugat-európai átlag 30%-ka-, nem hinném, hogy szegényeknek kell tartani magunkat.

Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek vesztesek: kilátástalan régiók, elnéptelenedő falvak, a sok helyütt lyukas szociális hálón átzuhanó közösségek. Máshol ez a háló túl nagylelkű: arra motivál egyeseket, hogy járadékvadászként éljenek, semmint arra, hogy inkább maguk tanuljanak meg halat fogni. Ahol az állam túlzottan magára vállalta a “jóléti rendszerváltást”, elhanyagolva a nehéz reformokat, ott alaposan eladósodott. A parti a tavalyi pénzügyi válsággal ért véget, mely a régióban különösen keményen csattant, ficánkoló nemzeti valutaárfolyamokat, megdrágult egyéni és állami adósságot, megszorításoktól dühös, keserű tömegeket hagyva maga után. Ennek ellenére úgy néz ki, a pirula nem volt elég erős, a lecke nem volt elég tanulságos. Hiába azonban minden populista igéret vagy tudásalapú társadalmat hirdető utópia. A kicsi, nyitott gazdaságok (még stabil bankokkal, alacsony adóssággal) mindig is jobban ki lesznek téve a globális hatásoknak, legyen szó akár konjuktúráról vagy visszaesésről. Meg kell tanulni ezzel együtt élni.

A vasfüggöny eltűnésével, majd az európai uniós csatlakozással a határok már csak vonalak a térképeken. Bármennyire is nem tetszik egyeseknek, a húsz év alatt beáramló külföldi tőke, menedzseri, technikai know-how és szabad kereskedelem jólétteremtő szerepe elhanyagolhatatlan. Nem csak a világ jött be hozzánk, hanem fodítva is. A nagyszülők hitetlenkedve hallgatják az Nyugatot megjárt unokák beszámolóit a tiszta, rendezett utcákról, ahol a hazai viszonyokhoz képest “minden működik”. Ezek a történetek rávilágítanak arra, hogy hiába van sok zöldmezős ipari park vagy klimatizált open-office, egy prosperáló kapitalizmus nem létezhet megfelelő intézményi keretek, szabályok nélkül. Lehet (és kell) jó törvényeket alkotni, felelőssen kormányozni, de ez messze nem minden. Az emberi viselkedést láthatatlanul szabályozó ezernyi íratlan szabály, attitűd, “nemzeti karakter” szerepe sokkal nagyobb, melyeket a törvényhozó nem írhat át egyetlen tollvonással. A berlin fal ugyan leomlott, de továbbra is áll bennünk egyfajta fal: alacsony a társadalmi bizalom, ami egy jól működő piacgazdaságban létszükséglet: a szerződések önkéntes betartása, a magántulajdon tisztelete vagy az egyéni igyekezet elismerése.

Sokszor éppen a válaszott politikusok által vezetett állam rombolja a lassan épülő bizalmat és polgári étoszt. Rossz, kusza törvényekkel kényszeríti az embereket spekulálásra, a szabályok megkerülésére. Nem meglepő, hogy az adóhivatal automatikusan csalóként tekint szinte mindenkire. Az igazságszolgáltatás döcögő, kiszolgáltatott a politikai hatalomnak, a társadalomban még mindig az emberek, nem a törvények uralkodnak.

Érthető, hogy a sok tökéletlenség és félsiker után a jelent cinikusan nézzük. Sokat tehetnek erről azok a húsz évvel ezelőtti (érthetően) euforikus hangulatban született rózsaszín jövőképek, illuzórikus elvárások. Mégis, az életünk ma egészen más, mint 1989 előtt volt, több szempontból is sokkal jobb. Teljesen más a jelent a múlthoz, mint a jelent az akkori elvárásokhoz és illúziókhoz hasonlítani.

Szép novemberünk van idén, reggelente munkába menet felidézve a húsz évvel ezelőtti gyerekorri emlékeket, az első bécsi kirándulást, örömmel arra gondolok: mennyire jó, hogy vége lett ennek a lélekmérgező szocinak, szabadok vagyunk s a meglévő nyavalyák ellenére tényleg minden csak rajtunk múlik.

Homecoming

Egy kétéves szereplés után a Körképen visszatérek a régi blogomra. Fura volt, még a jelszót sem sikerült elsőre beütnöm.

Most felpakolom a körképes évek termését ide is, időrendi sorrenben, hogy egy helyen lehessen követni szellemi (vissza)fejlődésemet.