A szabadság szemszögéből

Úgy gondoltam, hogy csak a harmadik írás megjelenése után lehet beszélni arról, hogy a számomra legkedvesebb magyarországi blog, a Konzervatórium állandó beirogatójává váltam. Az eddigi írások: szlovák think-tankok, csehországi konzi-neolib körkép.

kelet-közép európai napló

Az alábbi képes linkeket végignézve számos párhuzamot találhatunk az egyes kelet-közép európai országok kissebbségszemléletével kapcsolatban:

Krakkó - még régebbi 2006-os képek: figyelemre méltó, hogy a felvonulókat két sor rohamrendőr védi a feléjük repkedő kövektől a Wawel árnyékában.
Brünn - május végi csatajelenetek a náměstí Svobody-ról
Budapest - és a legutóbbi társadalmi eszmecsere...

Kissebbség és többség: A szlovákiai magyar blogoszférából értékes párhuzamokra hívja fel a figyelmet Jürgen kolléga, a magyar blogvilágból a következő cikket ajánlom.

Állam és egyén: Kicsit más téma, de érdekes végighallgatni a kaliforniai Legfelsőbb Bíróság előtt nemrég elhangzott pro és kontra érveket a homoszexuálisok házasságával kapcsolatban (szöveg, audio és video változatban).

cseh napló

Kínos: az amerikai radarállomásról szóló cseh-amerikai egyezményt tegnap ugyanannál az asztalnál írta alá a két ország külügyminisztere, ahol a szovjet megszállást legalizáló egyezményt a szovjet és csehszlovák elvtársak anno 1968-ban.

Schwarzenberg külügyminiszter ezt úgy kommentálta, hogy neki nincs erejében számon tartani, ki milyen bútort és mire használt a minisztériumában, az asztal meg amúgy sem tehet semmiről. Valóban. A hely szellemét javítja, hogy ugyanabban a helységben írták alá a Varsói Szerződést megszüntető egyezményt is 1991-ben, bár azt egy másik asztalnál.

A mi városunk

Írtam már régebben arról, hogy számos szlovákiai magyar civil szervezet inkább belevág valami grandiózus, sok pénzt, energiát igénylő projektbe (mely sokszor nem elégít semmilyen valós, közösségi igényt), mintsem hogy az apró, kevésbé látványos, de civil angazsáltságot annál jobban igénylő ügyekkel foglalkozzon.

Ennek „kiváló” példáját látom a párkányi lovasszobor-állítási igyekezetben, mellyel ennek a blognak az első írásai is foglalkoznak. Mondhatjuk úgy is, hogy ez „motivált” arra, hogy blogolásba kezdjek. Helyi cucc, de vannak szlovákiai magyar vonzatai: Párkány nem az egyedüli szerencsés hely itt Dél-Szlovákiában, ahol már annyira tombol a jólét és annyira tökéletes a szocitól megtisztult városkép, hogy elengedhetetlen a méregdrága szoborállítás.

Röviden a háttér: a párkányi csata emlékére egy helyi civil szervezet kezdeményezésére Jan Sobieski lengyel király életnagyságú lovasszobra fog terpeszkedni a plébánia előtti zöldövezetben. A történelmi tényeknek utána lehet nézni, itt csak annyit, hogy Sobieski mellett a babér, akarom mondani a ló Lotaringiai Károly herceget, a császári csapatok parancsnokát is megilletné, sőt. De ez most nem téma. Lényeg, hogy nagyon fontosnak tartják egyesek Párkányban a magyar-lengyel barátságot. Fontosabbnak, mint az egyre keservesebb szlovák-magyar viszonyt, melynek inkább kéne egy jó nagy adag civil igyekezet (mindkét oldalról persze).

A bronzszoborhoz szükséges, jóval 5 millió korona feletti összeg közadakozásból kéne, hogy összegyűljön. Sokat elmond az eddigi főbb támogatók listája: lengyel állam, magyar külügyminisztérium (10 ezer euró – költségvetési szigor, hm...), szlovák miniszterelnök-helyettes, EU parlamenti képviselők, magyarországi pályázati pénzek.

Egy közös bennük: egyik sem párkányi! Nem itt élnek, és halvány lila fingjuk sincs a helyi viszonyokról, problémákról. Valóban, a fundraisingelők részéről többször is elhangzott, hogy a párkányiak alig járulnak hozzá valamivel a bronzpacihoz. „Szomorú!” – mondják a szobortámogatók. Szerintem meg egyszerűen azért nem adakoznak, mert nem akarnak lovasszobrot. Ilyen egyszerű!

Demokrácia a neten

Már méltattam régebben az internet szerepét a helyi közélet felpergetésében, az aktívabb polgári participáció javításában. Van Párkányi Panaszkodó, a Kukac.sk-n és más felvidéki portálokon pereg a duma és a vita, izmosodnak a blogok.

De.

A közönbösség és passzivitás a saját lakhely, közösség és társadalom ügyei iránt az internet adta lehetőségek folytán ugyan szűkülhet, javulhat az informáltság, azonban van valami amit az internet nem feltétlenül tud elintézni (helyettünk).

Hogyismondjam. A nap 24 órából áll, az ember meg hazajön melóból, bekapcsolja a PC-t és felbont egy sört és a netnek köszönhetően levezeti a közélet iránt érdeklődését pár fórumopost megírásában, csettelésben, az innovatívabbja blogírásban. A klasszikus értelemben vett szerveződésre és társadalmi tevékenységre meg már nem feltétlenül jut szusz (motiváció). A net adta személytelenség és kényelem, gyors kommunikáció nem feltétlenül gerjeszt közelebbi emberi kapcsolatokat - aktív fórumozók, legyen bármilyen fontos és hasznos is a téma, személyesen aligha találkoznak egymással (bár lehetnek és vannak ellenpéldák).

Az állami hatalom koncentrációját és a tömegdemokrácia zsarnokságát pedig egyes egyedül a spontán, alulról (megfelelően) szerveződő közösségek és csoportok sokasága tudja ellensúlyozni. Nem igazán hinnem ezért, hogy jelenleg a különböző fórmumos közösségek vagy iwiwes klubok demokráciaformáló ereje komolynak vehető.

A net tehát jó cucc, de csak segédeszköz, a többi az igazi közösségszervező készségen múlik. Persze, ha csak marad belüle valami.

Lesz valami?

Jöttünk, látni és tenni szeretnénk: az új lengyel miniszterelnök Donal Tusk a tavaly novemberi hivatalátadáskor a lengyel kormányhivatal bejáratánál.

Lengyelország még egy közép-kelet európai ország, ahol egy klasszikus értelemben vett konzervatív tömörülés kapot mandátumot, s melyben megtalálhatóak (a szlovák Dzurinda kormány és a cseh ODS-hez hasonlóan) az osztrák közgazdasági iskola és a vele rokon szellemi áramlatok követői is. Donald Tusk maga a szoci időkben Hayekot, Poppert, Lord Actont és Tocqueville-t lengyelre fordító és terjesztő gdanski libertariánus-konzervatív kör tagja volt. Érdekes lengyel "paradoxona" volt annak a kornak, hogy a csoport a szintén ellenzéki Szolidaritásban tömörülő munkások között szabadpiaci és más libertariánus tartalmú szórólapokat osztogatott, legalábbis ha hihetünk ebben a gdanski kör egykori vezetőjének(tylko po polsku).

Nos, ezidáig nem sokat látni a Tusk-kormány meghirdetett komoly reformlépéseiből (bár az adóreform már készül, a munkapiaci liberazáció és más versenyképesség-növelő cuccok még váratnak magukra), eddig főleg csak a veszekedés ment a hatalomból kiszorult PiS-szel és az elnöki palotában maradt továbbra is ellenséges-hiperaktív Lech Kaczynskivel.

Csak úgy margóra: azért a Kaczynski-ikreknek megvolt a társadalmilag nagyon is kívánt küldetése : megtisztítani az országot a korrupciótól. Keménylegényként estek neki a kommunista múlt benfentes kisérteteinek kiirtásához. Mégis, az etatista módszereik másmerre vezették őket: egy gátlástalan állami szervezet megkreálásával láttak hozzá a szellemirtáshoz, és lám, azt főleg poltikai ellenfeleik diszkreditálására használták föl. Ide vagy oda, sok nemes cél megvalósítása akkor válik ördögivé, ha az állami hatalom egyik eszközévé válik...

Két dolog

Nem fogok írni a hosszabb hallgatás okairól. A blogírás vagy megy vagy nem, eröltetni meg nem fogom.

Hol vagytok?
Az utóbbi időben volt téma bőven, a szlovákiai magyar közélet turbulens időket él. Van is sok jó blogpost és írás, csak ami feltűnt egy ideje, hogy számbelileg egyre kevesebb a komment az újabb írásokhoz. A szűk felvidéki netezős közönség láthatólag már nem bírja szusszal a tempót és túltelítődött politikával.

A mi legényünk
Március végén a kedvenc hetilapom, az Economist "Textbook wars" címen közölt egy írást a szlovák-magyar történelmi perpatvarról, idézve -kellemes meglepetésemre- Simon Attila szlovákiai magyar történészt is. Azért jó, hogy odafigyelnek ránk és akadnak kvalitás szóvivőink is.... Egyébként az Economist már régebben is foglalkozott a magyar kissebbségekkel, sokkal alaposabb háttérinformációkkal dolgozva, mint más nyugati médiák.

Elfér egymás mellett

Az utóbbi időben egy "incidens" nyomán valahogy rivaldafénybe került a poprádi vasútállomás. Noha nekem januári ottjártamkor nem voltak hasonló élményeim, egy másik szempontból érdemesnek találtam, hogy feltöltsem az ott készült alábbi képet.

Kérdezem naivan, hogy ez miért nem lehetne gyakorlat pl. a párkányi állomáson is? Mikor ezt felhoztam, pár barátom leintett, hogy "az" ott a magyar turisták miatt van, pénz beszél-szlota hallgat alapon.

De nem csak mi vagyunk túl igénytelenek?

Nincs visszaút

Egy döbbenetes cikk a mai Új Szóból dolgokról, melyek már régóta döbbenetesek: hogy zabálja fel az asszimiláció Zoboralját.

Action points? Vagy ez így természetes?

Bővebben itt...

Az igazság győzedelmeskedik...

A péntek este úgy hozta, hogy bekapcsoltam a tévét (elvétve fordul elő) és jobb program híján végigszórakoztam a képviseleti demokrácia egyik aktuális közép-európai valógságshowját. A cseh és morva nemzetek nemes képviselői ugyanis ekkortájt gyűltek össze a prágai Vár egyik nagyszerű termében, hogy az alkotmány szellemében megválasszák a köztársaság következő elnökét, mivel Klaus tanár úr mandátuma hamarosan lejár.

Masaryk óta a cseh elnöki intézmény komoly presztízzsel rendelkezik, annak ellenére, hogy a magyarországi és szlovák modellhez hasonlóan elsősorban díszfunkció. S mivel megválasztani az alsóház képviselői és a felsőház szenátorai jogosultak, a legutóbbi magyarországi show elemei és kulisszái jöttek elő, igaz, csehes stílusban. Voltak élénk viták a titkos és nyilvános szavazásról, felpergettek a parlamenti obstrukció különböző formái, s megjelentek magának a szavazásnak a jogi hiányosságai és buktató.

Tekintet nélkül arra, hogy melyik pártok és miért javasolták a nyilvános szavazást, úgy gondolom, hogy egy ilyen esetben, amikor a képviselők és szenátorok a választóktól kapott mandátumuk alapján szavaznak az ország első emberéről, a nyilvános szavazás az egyetlen megfelelő mód. A „megbízó” választónak egyszerűen joga van tudnia, hogyan szavazott a „megbízottja”. Bár erről biztos sokat lehetne vitatkozni, hogy a képviseleti demokráciákban mi a jobb: a titkos vagy a nyilvános szavazás.

A tegnap esti cirkuszhumbertó ma folytatódik tovább. Kétségtelen viszont, hogy ez az elem hozzátartozik a képviseleti demokráciához: lehet nem szeretni, de Mari nénit idézve, „ez már csak így van”. Ennek és minden más nyavalyájának ellenére a cseh politikai kultúra továbbra is a legcivilizáltabbnak számit, ha a szlovák, lengyel és magyar világhoz hasonlítom.

Blogmustra Brünntől Komáromig

Már vártam, hogy mikor indulnak be blogok a brünni magyar enklávé berkeiből. Egy pionírt már találtam is, 3516 - music, hi-fi & cars álnéven érhető el. A téma elsősorban a hifi, zene meg a kárék körül tekereg, s tovább lehet ugrani a már ide is belinkelt Komáromi Blogra. Innen vettem át egy átköltött Petőfit:)

"Száz blogot, ezret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot
Mint a testet az erek!"

/Petőfi után szabadon/

Több szexet autonómia helyett!

Olvasgatom az alábbi blogposthoz érkezett hozzászólásokat. Maga az írás remek, jogosan veti szemére a politikai képviseletnek a saját tunyaságát, amit a szlovákiai magyar hogyantovábbok (és így pl. az autonómia) iránt tanusít. Más kérdés, hogy ezekről a dolgokról mit gondolunk mi, a plebsz, itt lent? Az íráshoz hozzászólók többsége egyetért azzal, hogy kell autonómia, de nem sok hangzik el arról, hogy hogyan is képzelik azt el. És sokan az MKP-ra mutogatnak, hogy nincs autonómiakoncepciója. Részben jogosan. Ám megint a kényelmes "mindenes pán údržbár" elképzelésnél vagyunk: az MKP tegye ezt, azt, amazt, stb., de arról kevés az "alulról" felmerülő elképzelés, ötlet, hogy hogyan is nézzen ki az a bizonyos autonómia.

Mindamellet, hogy nagyon jó lenne, ha akár az autonómia mikéntjeiről kibontakozna valami hasznos disputa (s erre remek felület az Internet), a Párkányer írója azon a véleményen van, hogy különböző nemzetiségi, etnikai autonómiatervezetek helyett inkább a szélesebb és jobban szervezett helyi önkormányzatiságra kell a szlovákiai magyarságnak koncentrálni: természetes régiók határaival mentén kialakított megyéket, ezen belül nagyobb fiskális decentralizációt, oktatási hatásköröket kell kiharcolni.

Mindez szépen hanzgik ugye, de sajnos úgy tűnik, hogy pl. a már meglévő önkormányzati és más intézményi kereteket sem nagyon tudjuk kihasználni (bővebben itt és itt, meg talán emitt), de hadd legyek az utolsó pesszimista a vidéken...!

Továbbá olyan országos politikák megvalósítását támogatni, mint pl. az oktatásügy alapvető megreformálása ("valós életre szabott" tanagyag, kutatásközpontú egyetemek, stb.), alacsony adók, vállakozóbarátabb környezet, kissebb, de hatkényabb állam meg ilyenek. Ezek a politikák segíthetnek abban, hogy a déli régiók talpra álljanak és végre rálépjenek a gázpedálra.

Nem elhanyagolható fegyvertény, hogy a fenti cuccok megvalósítása politikailag sokkal könnyebb feladat lenne, mint bármiféle autonómiát lenyomni a szlovákok torkán. Sőt, országos jellegük miatt számos szövetségest lehetne találni hozzájuk. És nem kell feltétlenül kormányon vagy koalícióban lenni, hogy valóssággá váljanak.

A templomot és az iskolát...
És akkor itt van a nyakunk felett lebegő csúnya demográfiai görbe, az asszimiláció és az elvándorlás kíséretete. Mihez lehet velük kezdeni?

Elmondjuk szépen és alaposan, hogy miért jó anyanyelven tanulni, miért menjen a gyerek magyar iskolába. De gondolkozunk a mai iskolák színvonalán, meglévő nyavajáin? Teszünk valamit helyi szinten, hogy jobban felszereltebbek, profibbak legyenek? Vagy azt is hagyjuk az állam (és az MKP) kegyeire?

Egy sokkal magasabb színvonalat jelentő magyar nyelvű iskola biztos több szülőt győz meg, hogy oda adja a gyerekét. Lehet, hogy sokan útálnák a gondolatot, de a sulikat versenyeztetni kell, hogy kialakuljon a nívó. Vagy nagyobb közösségi erőfeszítés kell (helyi, regionális szinten), hogy a "mi" sulink legyen a király, nem tudom.

Kéne továbbá egy modern országos oktatásügy, mely elsőroban a mai világ kihívásaira készíti fel a nebulókat (igen, ez lehetséges, máshol ez remekül működik). Továbbá pl. a választható tantárgyakat az iskolára/önkormányzatra hagyni, hogy mit kezd vele: helytörténetet, néprajzot vagy a "bevezetés a mindennapok pénzügyeibe" tantárgyak oktatására használja. Mindezek mellett viszont úgy látom, hogy a magyar iskolák nívója elsősorban a helyi közösségek hozzáállásán múlik: iskolatanácsokon, szülőkön, tantestületeken, képviselőtestületeken, burgmajsztereken, civil szervezeteken.

...meg a hitvesi ágyat!
Ez az autonómia, akármennyire jól hanzgik is, túl magas labda nekünk. Az mellett, hogy komoly elképzelések még alig hangzottak el a milyet-ről és hogyan-ról, a politikai képviseletünk (szándékos vagy nem szándékos) bambasága, s nem utolsósorban a szlovákság zsigeri elutasítása miatt rengeteg értékes időt és energiát pazarolna el a kiharcolása. Továbbá igazán kétlem, hogy a mai mezei polgár közéleti közönbössége és ráhagyóspaternalizmusa mellet érne e valamit. Az elvándorlást megállítandó profi magyar iskolák és jó munkahelyek autonómia nélkül is létre tudnak jönni. Megfelelő keretek kellenek hozzá és igényesség.

Lehet, hogy az autonómia hogy több gyereket fog magyar iskolába irányítani (bár erre csak az alábbi módszert látom lehetségesnek), de nem tudna mit kezdeni a vészesen ketyegő demográfiai órával. Azt csak több kisbabával lehet leállítani vagy legalábbis lassítani. Autonómiatérképek és paragrafusok helyett inkább többet kéne szeretkezni. És vállalni a következményeket...:-) Tessék hozzálátni!