Több szexet autonómia helyett!

Olvasgatom az alábbi blogposthoz érkezett hozzászólásokat. Maga az írás remek, jogosan veti szemére a politikai képviseletnek a saját tunyaságát, amit a szlovákiai magyar hogyantovábbok (és így pl. az autonómia) iránt tanusít. Más kérdés, hogy ezekről a dolgokról mit gondolunk mi, a plebsz, itt lent? Az íráshoz hozzászólók többsége egyetért azzal, hogy kell autonómia, de nem sok hangzik el arról, hogy hogyan is képzelik azt el. És sokan az MKP-ra mutogatnak, hogy nincs autonómiakoncepciója. Részben jogosan. Ám megint a kényelmes "mindenes pán údržbár" elképzelésnél vagyunk: az MKP tegye ezt, azt, amazt, stb., de arról kevés az "alulról" felmerülő elképzelés, ötlet, hogy hogyan is nézzen ki az a bizonyos autonómia.

Mindamellet, hogy nagyon jó lenne, ha akár az autonómia mikéntjeiről kibontakozna valami hasznos disputa (s erre remek felület az Internet), a Párkányer írója azon a véleményen van, hogy különböző nemzetiségi, etnikai autonómiatervezetek helyett inkább a szélesebb és jobban szervezett helyi önkormányzatiságra kell a szlovákiai magyarságnak koncentrálni: természetes régiók határaival mentén kialakított megyéket, ezen belül nagyobb fiskális decentralizációt, oktatási hatásköröket kell kiharcolni.

Mindez szépen hanzgik ugye, de sajnos úgy tűnik, hogy pl. a már meglévő önkormányzati és más intézményi kereteket sem nagyon tudjuk kihasználni (bővebben itt és itt, meg talán emitt), de hadd legyek az utolsó pesszimista a vidéken...!

Továbbá olyan országos politikák megvalósítását támogatni, mint pl. az oktatásügy alapvető megreformálása ("valós életre szabott" tanagyag, kutatásközpontú egyetemek, stb.), alacsony adók, vállakozóbarátabb környezet, kissebb, de hatkényabb állam meg ilyenek. Ezek a politikák segíthetnek abban, hogy a déli régiók talpra álljanak és végre rálépjenek a gázpedálra.

Nem elhanyagolható fegyvertény, hogy a fenti cuccok megvalósítása politikailag sokkal könnyebb feladat lenne, mint bármiféle autonómiát lenyomni a szlovákok torkán. Sőt, országos jellegük miatt számos szövetségest lehetne találni hozzájuk. És nem kell feltétlenül kormányon vagy koalícióban lenni, hogy valóssággá váljanak.

A templomot és az iskolát...
És akkor itt van a nyakunk felett lebegő csúnya demográfiai görbe, az asszimiláció és az elvándorlás kíséretete. Mihez lehet velük kezdeni?

Elmondjuk szépen és alaposan, hogy miért jó anyanyelven tanulni, miért menjen a gyerek magyar iskolába. De gondolkozunk a mai iskolák színvonalán, meglévő nyavajáin? Teszünk valamit helyi szinten, hogy jobban felszereltebbek, profibbak legyenek? Vagy azt is hagyjuk az állam (és az MKP) kegyeire?

Egy sokkal magasabb színvonalat jelentő magyar nyelvű iskola biztos több szülőt győz meg, hogy oda adja a gyerekét. Lehet, hogy sokan útálnák a gondolatot, de a sulikat versenyeztetni kell, hogy kialakuljon a nívó. Vagy nagyobb közösségi erőfeszítés kell (helyi, regionális szinten), hogy a "mi" sulink legyen a király, nem tudom.

Kéne továbbá egy modern országos oktatásügy, mely elsőroban a mai világ kihívásaira készíti fel a nebulókat (igen, ez lehetséges, máshol ez remekül működik). Továbbá pl. a választható tantárgyakat az iskolára/önkormányzatra hagyni, hogy mit kezd vele: helytörténetet, néprajzot vagy a "bevezetés a mindennapok pénzügyeibe" tantárgyak oktatására használja. Mindezek mellett viszont úgy látom, hogy a magyar iskolák nívója elsősorban a helyi közösségek hozzáállásán múlik: iskolatanácsokon, szülőkön, tantestületeken, képviselőtestületeken, burgmajsztereken, civil szervezeteken.

...meg a hitvesi ágyat!
Ez az autonómia, akármennyire jól hanzgik is, túl magas labda nekünk. Az mellett, hogy komoly elképzelések még alig hangzottak el a milyet-ről és hogyan-ról, a politikai képviseletünk (szándékos vagy nem szándékos) bambasága, s nem utolsósorban a szlovákság zsigeri elutasítása miatt rengeteg értékes időt és energiát pazarolna el a kiharcolása. Továbbá igazán kétlem, hogy a mai mezei polgár közéleti közönbössége és ráhagyóspaternalizmusa mellet érne e valamit. Az elvándorlást megállítandó profi magyar iskolák és jó munkahelyek autonómia nélkül is létre tudnak jönni. Megfelelő keretek kellenek hozzá és igényesség.

Lehet, hogy az autonómia hogy több gyereket fog magyar iskolába irányítani (bár erre csak az alábbi módszert látom lehetségesnek), de nem tudna mit kezdeni a vészesen ketyegő demográfiai órával. Azt csak több kisbabával lehet leállítani vagy legalábbis lassítani. Autonómiatérképek és paragrafusok helyett inkább többet kéne szeretkezni. És vállalni a következményeket...:-) Tessék hozzálátni!

A pályázati pénzek patológiája

Részlet egy párbeszédből, ami két középkorú hölgyemény között hangzott el a párkányi fedett uszoda szaunájában, valamikor tavaly decemberben:

„- Hát van itt az a pénz, amit a pályázatra kaptunk…”
„- Várjál…! Amúgy azt vissza kéne adni: mondtam is én a XY-nak, hogy el kéne intézni azt a kirándulást. Ha nem lesz faktúránk, akkor év végéig vissza kell adni pénzt. Mondom, ha lesz taggyűlés, akkor ezt meg kell beszélni.
„- …és melyik hotelt nézted ki?”


Teljesen mindegy, hogy a fenti disputa milyen témájú pályázatot érintett abban a 115 °C fokban, azonnal észrevehető az egész pályázatosdi jelenségének egyik legjellemzőbb sajátossága: a kapott pénz utolsó fillérig való elköltésének igyekezete, az eszközökben való válogatás nélkül.

Napjaink egyik nagy divatjává vált a pályázás, s lassan már a kézivezérlésű kerti kutunkból is a grantok fognak folyni. Ez az írás elsősorban a szlovákiai magyar non-profit szféra forrásszerzésének (ritkán tárgyalt) oldalaival szeretne foglalkozni.


A civil szférába a források nagy része pályázatok útján érkezik: elsősorban magyar állam alapítványokon keresztül, de csordogál valami EU-s és szlovák állami és önkormányzati csapokból is. A magánalapítványok és privát adakozók hozzájárulásai kisebbségben vannak. Az évek alatt kialakult egy pályázatíró réteg is: az itt dolgozó egyének fő jövedelmi forrása a sikeres pályázatokból járó honorárium.

Az elhalasztott apró lépések ára

Élek a gyanúhipotézissel, hogy a (nem csak a civilek által) elnyert pályázatok többsége, sokszor olyan igényeket szolgál(na) ki, melyek a valóságban nem is léteznek, vagy nem olyan jelentősek azok az igények, mint a megnyert pályázati pénzekből mesterségesen előállított kínálat.

A legnagyobb problémát viszont a pályázati pénzeknek az alulról szerveződő önkéntességre való nem éppen pozitív hatásában látom. Nekem úgy tűnik, hogy egyre több civil szervezet és csoportosulás inkább hajlik arra, hogy „megvárjanak” egy pályázati kiírást, mielőtt valamibe belekezdenek, ignorálva egyrészt az egyéni adakozásból (sokkal nehezebben) előállítható forrásokat továbbá önmaguk erejére való támaszkodást.

Persze jöhet ez ellen a populáris érv, miszerint a „mai világban az önkéntességet valamiféle jutalmazás hiányában lehetetlen elképzelni”. Igen, valóban egy regionális bicikliutat nem fog senki a saját költségére kilobbizni, s pályázati pénz nélkül csak 25 év múlva épülne meg vagy soha. Ám sokszor éppen ebből a kényelmességből adódóan nem látnak a civilek hozzá azoknak az apróbb ötleteknek a megvalósításához, melyekhez egyáltalán nem kell sok pénz, vagy éppenséggel semmilyen. Ez pedig, csak a jól szervezett munka, elképzelés és elhivatottság kérdése lenne. Persze az eredmény nem lesz látványos (és anyagilag rentábilis a kivitelezőknek).

S talán baj van a civilek némely elképzelésével is: sok civil szervezet inkább belekezd egy látványosabb, de annál kisebb sikerre ítélt projektumba (ha nincs megnyert pályázat, nincs semmi), semmint az apróbb lépésekbe. Megkockáztatom az a felvetést is, hogy eme apróbb lépések mögött sokkal több valós igényt találhatunk, mint a nagyobb „dörgéssel” járó vízióknál és ötleteknél. Sokkal izgalmasabb ugye egy regionális tévéről vizionálni egy sör mellett, semmint a sokkal kisebb feltűnést keltő „tegyük rendbe az utcát”, „készítsünk egy normális játszóteret a kölköknek” vagy „szerezzünk egy tehetséges angoltanárt az alapiskolába” ötletekről.

S éppen ezeknek az „apróságoknak” a megvalósításával teremtődne meg az alulról szerveződő polgári kezdeményezések igazi ereje: a tapasztalatszerzés, az önkéntességet vállaló egyének kipróbálása, a csapat kialakulása, stb. Mindez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy kialakuljanak azok a közösségek, melyek biztosítják a társadalom pluralitását, s korlátozzák az állami hatalom folyamatos terjeszkedését az élet minden területére.

A járadékvadászok harca
Persze számos dologhoz sok pénz kell, és nagyobb ügyeknél teljesen természetes a végrehajtók, pályázatírók jutalmaztatása, nincs is ebben semmi hiba. Érdemes azonban meglátni és elemezni a többi oldalát is az ilyen „transzfereknek”. A Magyarok Szlovákiában összefoglaló jelentése (266 o.) szerint „…bátran elmondható, hogy a szlovákiai magyar intézményrendszer legfőbb alapítványi éltető erejét a magyarországi, elsősorban közalapítványi források jelentették [a kilencvenes évektől 2004-ig, P. megjegyzése].” Mászóval a civil angazsáltságunk elsősorban a magyar állami fejőstehén tőgyeinek sikeres ráncigálásától függ.

Miért? Az külön blogpost érdemelne, de addig idézzünk a Jelentésből: „elmondható tehát, hogy a szlovákiai magyar szervezetek jelentős anyagi forrásoktól estek el azáltal, hogy belső értékrendjük, kapcsolatrendszerük, felkészültségük és izoláltságuk folytán nem helyeztek kellő hangsúlyt ezeknek [nyugati, amerikai alapítványok, P. megjegyzése] a Szlovákiában jelen levő forrásoknak a megszerzésére.” (267 o.)

Az alternatív lehetőségek hiánya miatt az adott (magyarországi és szlovákiai állami) források szűkössége kialakít egyfajta „versenyt” a forráskeresők között. A legsikeresebb pályázatokat nem a piac láthatatlan keze, hanem valami teljesen más (talán még láthatatlanabb) kezek válasszák ki. Ezért egyfajta ellenséges viszony alakulhat ki a civilek között, melyeknek éppenséggel összefognia kéne a közös ügyek és célok érdekében, semmint kölcsönösen irigykednie. Az alapján, amit össze-vissza hallok a civil szférából az utóbbi időben, úgy látom, hogy ez a rosszul értelmezett „verseny” egyre jobban irtja ki a kölcsönös bizalmat a mai szlovákiai magyar non-profit csoportok, egyének között. És ez nagy baj!

Mi látható és mi nem
Attól tartok, hogy a fentiekben (noha eléggé tökéletlenül) leírt jelenségek a igyényesebb egyéni önkéntesség és igyekezet s az igazi filantrópia hiányáról szólnak. Számos nonprofit kezdeményezésnél az egyéni angazsáltság egyre inkább kimerül a járadékvadászatban, forráskeresésben és veszekedésben, vagy a kisebb problémák oldása helyett inkább a „merjünk nagyot alkotni” témákra koncentrálnak.

Továbbá nincs erős hagyománya nálunk az egyéni adakozásnak, nincsenek kialakulva a szükséges csatornák, viselkedési szabályok és normák. A már meglévő donorok is passzívak: igenis ellenőrizünk kellene, hogy hogyan lett az adományuk felhasználva. Talán idővel, a jövedelmek, s így a jólét tartós növekedésével lassan meghatározóbbá válnak ezek a szokások.



Ez az írás nem a nagyobb falatokat jelentő állami és mennyei mannának beállított EU-s pályázati pénzekről szól, melyekről biztos sokat lehetne regélni, ezért ajánlom róluk a következő cikket.

Kiút az asszimilációból ? (ajánló)

"Rájöhetünk, hogy sajnos talán mi vagyunk az utolsó balekok, az egyetlenek, akiknek még nincs valamiféle önrendelkezési formájuk…"

Többek közt ezt a gondolatot is tartalmazza Feszty Dániel írása, mely a szombati Új Szóban jelent meg. A szerzőről csak annyit tudhatunk meg, hogy egyetemi tanár az ottawai Carleton Egyetemen. A cikk az asszimiláció ellen a szlovákiai magyar közösség túlélésének jogi kereteit javasolja megteremteni, mégpedig "magyar megye / önrendelkezés / autonómia" formációkban. Elsősorban a quebeci franciák autonómiáját és az ottani "pozitív diszkriminációt" hozza fel példának, ahol a már meglévő szélesebb önrendelkezés keretében a quebeci francia közösség kötelezően francia iskolába "járat" minden gyereket. Továbbá "...csak azok a gyermekek járathatnak angol iskolába, akiknek mindkét (!!) szülője végig angol iskolákat végzett".

Noha ez utóbbi "megoldással" nekem komoly problémáim vannak, mivel egy "nemzeti érdeket" deklarál az egyén érdekei fölé (a szabad iskolaválasztás meg elmehet a búba), a cikk mégis egy hasznos hozzájárulás a szlovákiai magyar hogyantovábbokról szóló, sajnos eléggé lanyha disputához.

A párkányi Netparlament egy éve

Igaz, hogy az egyéves évfordulóig még hátravan egy hónap, de már érdemes összefoglalni az eddigi tapasztalatokat erről a kezdeményezésről. A hivatalosan Virtuális Képviselői Iroda (röviden VIKI) nevet viselő webes felület tavaly februárban indult, a magánkezdeményezésből fenntartott Párkány Online portálon.

A VIKI-n keresztül a választópolgárok nyilvános beszélgetést folytathatnak azokkal a polgártársaikkal, melyeket a legutóbbi választásokon (pátoszoson szólva természetes szabadságuk egy részét rájuk ruházván) bíztak meg közös ügyeink intézésével. Nyilvánvaló, hogy a megválasztottakat érdekli, hogy mit gondolnak a „megbízóik” a lakóhelyük ügyei felől, így a VIKI egy "nyilvános faliújságként" elősegítheti a minél jobb informáltságot.

A VIKI moderálása lehetővé teszi, hogy az internetes fórumszabályokba ütköző, nem odavaló szövegek ne jelenjenek meg. A szigorú moderálásra talán nem is lenne szükség: ezidáig még egy élesebb hangvitelűnek nevezhető hozzászólás sem érkezett, személyiségi jogokat sértő szöveg pláne nem.

Poslanče, nezlob se…!
Egypár lelkes kivételtől eltekintve a 2006 decemberében megválasztott képviselők többsége passzívan fogadta a VIKI megjelenését, s egy képviselő részéről elhangzott olyan kijelentés is, hogy „ő márpedig fantomokkal nem fog vitába szállni”, értsd nick-es álnevet használó választópolgárokkal. Első hallásra talán igaza is van, ha valaki nem vállalja a nevét a véleményéhez, akkor azzal miért beszélgessen-vitázzon a közszereplő? Amit viszont elfelejtett ez a képviselő, az a mai demokratikus intézményrendszer egyik legfontosabb pillére: a névtelenség.

Ha a politikai hatalom egyik szereplője felrója a névtelenséget annak, akitől a mandátumát névtelenül kapta, akkor ugyanezen az alapon (újra) be kéne vezetni a név szerinti szavazást. Ami egyértelműen hülyeség. Amerika alapító atyái is álnéven írták nagyszerű föderalista leveleiket. Továbbá még a középkori, plurálisnak vagy demokratikusnak aligha nevezhető Kínában is működött a névtelenség intézménye: az alattvalók papírra felírhatták panaszukat, vagy éppen azt, hogy melyik bürokrata korrupt és a tereken felállított hatalmas rézdobozokba dobták: az információkat a császári kancellária emberei dolgozták fel és adták tovább a drótot az uralkodónak, hogy mit gondol a jónép.

Úgy látszik az internettel járó anonimitás még eléggé szokatlannak, számít. A VIKI-n természetesen minden képviselő eldöntheti, hogy a rendes polgári néven feltüntetetteknek válaszol csak, ignorálva a nickeseket vagy nem tesz kivételt. Az eddigi tapasztalatok alapján eddig egyetlen válaszoló képviselő sem tett ilyen kivételt.

A számok tükrében
A VIKI-n nem volt tömeges „bejelentkezés”, a közel 11 hónap alatt kb. 18 egyedi hozzászólás érkezett 10 polgártól, 8 képviselő részére (a képviselőtestületnek 17 tagja van). Ebből 6 képviselő válaszolt, a legaktívabb képviselő nevét azonnal megtudhatjuk, ha az oldalra kattintunk: ő megérdemelné a nyitott társadalomért 2007 párkányi díját, ha létezne ilyen kitüntetés.

Ki-ki döntse el, hogy egy 11 ezres városkában, ahol legutóbbi önkormányzati választások 60% százalékos részvétellel zajlottak le, a fenti hozzászólások száma kevés vagy éppenséggel elegendő. Én semmiképp sem tartom soknak.

Egy lehetséges következtetés lehetne, hogy a párkányiak többsége meg van elégedve azzal, ami van. Ez alól talán a Bartók utca lakói
jelentenek kivételt, akik biztosan nincsenek az utcájuk állagával megelégedve. Született is egy hozzászólás a VKIN-n, melyre érkezett válasz is, és a probléma oldása (remélhetőleg) gyorsabb tempót vett.

A netparlament ötletet gyorsan alkalmazták Érsekújvárott is. Noha nagyobb városról van szó, ez a VIKI a párkányitól sokkal jobban alulteljesített az elmúlt évben, alig akad hozzászólás. Lehet hogy az miatt, hogy csak a helyi MKP képviselői szerepelnek rajta...ki tudja?

Ajánló: A kibulizott ország

A féltudású magyar elitről szóló írások és viták után íme egy még jobban a velejébé vágó írás Bereznay András, Angliában élő magyar történésztől. Nagyon ajánlom!

A középszerűség diadala (teljes cikk)

választási összefoglaló, avagy "one year over, three to go"

Mintha évszázaddokkal ezelőtt lett volna, de mégis csak jó egy éve van annak, hogy december 2-dika éjjelén véresre nyomkodhadtuk a billentyűzeten az F5-öt a Párkány Online-on, mely először tudósított arról, hogy Oravec Ján, 16 évnyi polgármesterkedés után újra nyert.

Az MKP „nagyágyújának”, Szigeti Lászlónak nem volt elegendő a szlovák meg a magyar alapiskola felújítására kilobbizott pénz, a párkányi plebejusnak úgy látszik ez nem számított érvnek és további négy évre marasztalta az utcán amúgy mindenkihez kifejezetten kedves Janit. Talán hasznos tapasztalat másnak, vagy akár Szigetinek is, hogy Kakathvár burgmajszteri széke nem vásárolható meg „holmi” pármilliós építkezésekkel, a népnek valami más kell.

A választásokat egy, Párkányra ritkán jellemző, közéletileg igen intenzív időszak előzte meg: azon az ősszel katapultált a Vadas, városi tulajdonban lévő termálfürdő igazgatója, jócskán felverve az egyébként csöndes helyi közélet vizét. Mr Gyetven saját bevallása szerint azért ment, mert már nagyon elege lett Mr Oravec utálatosodásaiból meg a Városháza dirigizmusából a fürdőben. A végén a saját pártja (melynek helyi elnöke volt) is kihátrált mögüle, egypár saját érdekeiben sértett képviselő hangos károgása mellett. A lemondását-leváltását tárgyaló önkormányzati ülés inkább emlékeztetett egy alapiskolás osztályfőnöki órára, ahol a „sértett képviselők” kórusával kisérve a polgármester dübörögve osztotta az észt, a többiek meg csak megszeppenve, szinte a padjuk alá bújva hallgattak, nem szólva egy szót sem az „emberük” mellett.


Ez az ügy a városban egyre jobban eluralkodó középszerűség szemléltetésére lett felhozva. Ennek a blognak az írója ugyanis azon a véleményen van, hogy ide vagy oda Gyetven sokat kritizált stílusával, története a tehetséges emberek párkányi tragédiájáról szól, ami ennek a középszerűségnek a folyamodványa. Ennek a fickónak a működése alatt (melyhez azért kellett a képviselők többségének a támogatása is) megtízszereződött a fürdő 30 millió koronás vagyona, elegáns hotel, új medencék épültek, rendkívül javult a szolgáltatások színvonala, satöbbi, satöbbi. De úgy látszik azt, aki ügyes és sikeres, és éppenséggel városi vagyonnal gazdálkodik, azt szükségszerűen előbb vagy utóbb elnyomja az irigységgel megspékelt középszerűség.


De kezdjük a jó hírekkel: december 21-dikén a Leviathan végre elkotródott a határokról, szabad az átjárás! A 2001-es felemelő hídátadási fílingek jöttek elő, mikor éjfélkor átaraszoltunk a máriavalérián: ám az első egomi kocsmában viszont csak forintban lehetett fizetni, melynek hiányában kénytelenek voltunk visszafordulni. A mi oldalunkon nincs soha probléma ezzel: korona vagy forintos, elfogadják, ez egyértelmű párkányi versenyelőny. Kérdés, hogy ilyen lesz e más területeken is?

Harc a kátyúkkal és a szürkebúdékkal

Az elműlt évben (ha nyomokban is, de) fellbukkant az öntudatos polgár is: példa rá a tény, hogy a Bartók utca áldatlan útállapotai és parkolási gondjai végre eljutottak a megválasztottak fülébe, egypár angazsáltabb helyi lakos kezdeményezésére a virtuális képviselői iroda és a városi TV hathatós segítségével. Született is igéret: 2008-ig megszűnnek az évek óta tartó áldatlan állapotok a városnak ennek a részében. Más lapra tartozik, hogy ezzel miért kellett eddig várni? Miért csak akkor kezdenek mozgolódni az emberek, ha a helyzet már a szakadék széléig jutott? Mindenesetre elismerés és tisztelet a bátraknak, akik nekivágtak! Göröngyös az út kifelé a ráhagyóspaternalizmus árnyékából…

Utakról és közvagyonról
Az egy év alatt a város két igen rossz állapotban lévő utat újított fel, az állomásra vezető járda is újjászületett, de a városi közlekedés nagy kérdései még mindig nincsenek megoldva. Tény, hogy a város szívébe belevezetett hídról lejövő/fölmenő autóáradat csak egy új, távolabb felépített híd segít majd, aminek a lehetősége azért még eléggé távolba vesző. Ám ez nem jelenti azt, hogy pl. a „jednotás” körforgalom gödreivel, a minduntalan meglevő parkolási gondokkal és a nyári szezonban orbitálisan megnövekedő forgalommal nem kéne egy egész várost érintő közlekedés-koncepció keretében foglalkozni.

Rossz utak mellett vannak kihasználatlan épületeink is. Az új választási időszak elején egypár képviselő nekiesett javaslatokat gyűjteni a tornatermet is magában foglaló, de mindmáig kihasználatlanul álló lakótelepi iskolaépület valamilyen formájú kihasználásához. Aztán ez az igyekezet is megfeneklett valahol: a sokmillió kilobbizott pénzen befejezett "új iskola" meg azóta is üresen áll.

A másik nagy „közkincs” a fentiekben már említett Vadas termálfürdő. A Párkányer írója azon a véleményen van, hogy ez a cég, a mai körülményeket figyelembe véve, kizárólag magántulajdonban tudná az oly sok kihasználatlan nagy lehetőséget rejtő helyi turizmust igazi húzóágazattá varázsolni, mindenki javára. Noha vannak települések, ahol köszönhetően a meglévő jó tradícióknak, a közvagyon relatíve jól ki van használva, a mi városunk sajnos nem ide tartozik.

Ma a Vadasban, a városházához hasonlóan, az igénytelen középszerűség dirigál, aminek következménye a meglévő erőforrások és lehetőségek pazarlása, a nem túl látványos, de szükségszerű fejlesztések hiánya. S már érkeznek a jelek a sok hitelpénzből, energiából kialakított (korántsem tökéletes) minőség romlásáról is.

De tevékenységet, azt valamilyet ki kell mutatni, be is lett gyorsan dobva a köztudatba a Vadas ötszázötvenmilliós pályázat-terve, s már lehet is csodálkozni a méregdrága látványterveken. Közben meg a fedett uszoda zuhanyozóinál egy ukrán közwécé is gusztusosabb, a szauna meg egyértelműen túlterhelt és felújításra szorul.

Amit építesz, az vagy
A középszerűség a város egységtelen építészeti arculatában is tarol. Az erre kompetens személyek krédója talán a „sokféleség gyönyörködtet”. Más magyarázat talán erre nincs, látva legalábbis az új postaépületet vagy a felépülendő bevásárlóközpont terveit vagy pár ékítő hupiszinekre festett Fő utcai házat.

Ebbe a színes képbe, csak úgy ráadásként, még bele fog lovagolni bronzlován a pocakos Sobieski János is, melynek a tárgyalásával kezdődött ez a blog is.

Azért javul a tájkép: új buszmegállók épültek. Idén eltűnt a város közepéből a keményítőgyár, helyén bevásárlóközpont épül: döntse el ki-ki, hogy ez jó e vagy rossz, egyes maszekok szerint megduplázódik vele a városban található kereskedelmi célokra használt négyzetméterek száma.


Továbbra is a sehanyadik ligában
A képviselőtestület és a Városháza szerint is „megmenekült” a városi sportélet: ez alatt azt értik, hogy egy többmillió koronás intervencióval a pocsékul gazdálkodó sportegyesület vagyona (focipálya és tartozékai) a város tulajdonába kerültek.

Hogy ebbe mi a sportélet megmentése, még nem magyarázta el senki részletesebben: nem váltunk regionális sportközponttá, nem voltak az ingatlanokhoz köthető jelentős sportesemények sem. Ez mellett továbbra is nagyon kevés a fiatalok spontán (értsd nem sportszervezet áltat szervezett) sportolási igényeit szolgáló facilitások. Ide tartozik az is, hogy nincs télen megfelelő, normális úszásra alkalmas medence.

Lévén a Vadas városi tulajdon (ami „közkincs”, ugye?) a városvezetés, ha (nem csak a) fiatalok sportolása fontos lenne számára, akkor már régen pótolhatta volna ezt a hiányosságot (akár egy ideiglenes fedő-búra kialakításával a meglévő szabadtéri medence fölé).


Meeting the press
Ebben az évben kinyiffant egy pályázati pénzből fenntartott „regionális” napilap, a Hídlap. A megszűnés okait ilyenkor lehetne keresni az emberek közéleti közömbösségében is vagy másban, mégis a legegyszerűbb magyarázat, hogy valójában nem volt rá igény, s a divatfrázissá vált „régióban gondolkozni, cselekedni” még merő fikció csupán.

Továbbá ilyenkor erősödik fel bennem az a gyanúhipotézis, miszerint sokszor a különböző „társadalmi” pályázatok tárgya olyan igényeket próbál kielégíteni, melyek nem is léteznek, s az eredmény csak erőforráspocsékolás.

A Párkány és Vidéke, a közpénzből fenntartott ingyenes városi havilap aktualitásban és tartalmilag egyre lejjebb csúszik, közéleti fórumnak nem ad helyet, pedig lenne miről vitatkozni. Talán az egyedüli felvillanó fény az alagútban a városi TV: az önkormányzati ülések közvetítése nagyszerű ötlet volt: sok mezei polgár ilyenkor döbbenhetett rá, hogyan is készül a párkányi törvény és szalámi.


Ebből az egyre jobban eluralkodó középszerűségből azért kiemelkedik a kiválóság egy-egy világítótornya: a zeneiskola profi happeningjei, a városi TV egyre asszertívabb műsorai vagy a párkányi sportolók sikerei. Remélhetőleg egyre több lesz belőlük...


A fényképek kedves bloggerbarátom szives beleegyezésével lettek felhasználva

Urnához! Urnához!

Tegnap az EU hivatalosan is kihirdette az Alapvető Jogok Chartáját, melyre az EU működéséről szóló reformszerződés (találó eufemizmusa a megbukott „európai” alkotmánynak) egyik cikkelye is vonatkozik. Ez utóbbit még az összes tagállamnak ratifikálnia kell, hogy érvénybe lépjen.

Ahogy az okos Új Szó leírta, az, hogy a reformszerződés kifejezetten utal erre a Chartára, jogi kötelező erőt ad a chartában foglaltaknak. Minden respect az emberi jogok előtt, ám komoly aggodalomra ad okot a Chartában szereplő megfontolatlan jószándék vezérelte szociális jogok listája. Szabad tehát a pálya az Európai Bíróság bíráinak eme jogok értelmezéséhez. Bár a bíróság értelmezései nem jogforrások, irányadónak számítanak a közösségi jog alkalmazásánál.

A másik bibi a reformszerződéssel, az EU-ra amúgy is nagyon jellemző krónikusan demokráciadeficites hatalomgyakorlás: a megbukott alkotmány nagy részét olvashatatlan jogi maszlagba foglalták, remélve, hogy elég lesz hozzá a nemzeti parlamentek áldása, népszavazás kihirdetése nélkül (ezidáig Írország kivétel). Ami azért egy elég nagy mocskosság egy magát a demokrácia bölcsőjének és legfőbb bástyájának tartó kontinensen.

Igen, a szerződés tartalmaz egyszerűsítő és hatékonyságnövelő elemeket, melyek hasznosak és szükségesek, ám ez nem mentség az antidemokratikus döntéshozatalra.

Ezért referendumot! Referendumot!



Az ügy szélesebb vonzatairól ajánlom a következő cikkeket: ezt meg ezt

Csáky, a stratéga

Szombat kora délután kellemesen meglepett Csáky Pál, amikor az Új Szó internetes oldalán rákattintottam a cikkére.

Noha a címet és a bevezetőt látva (pl. „Európában figyelemre méltó folyamat zajlik. Az európai nemzetek képviselői arra kényszerülnek, hogy újradefiniálják magukat a 21. század körülményei között" meg a „Világunk 2020-ban”) rögtön riadózni kezdtek az automata „ne olvassad” receptoraim, melyek az általában semmiről nem szóló, felesleges dumaírásoktól próbálnak megvédeni, elcsépelt frázisok beazonosítása alapján; mégis továbbolvastam, és tényleg kellemesen csalódtam az MKP sokat, sok mindenben, sokak (pl. e blog) által is kritizált elnökében.

A Csáky-cikkben foglaltak (némi bővítéssel) szerintem már vígan megfelelnek az oly sokat hangozatott és divatszóvá vált szlovákiai magyar stratégia kritériumainak. Már csak össze kéne írni a főbb gyakorlati action pointokat és szélnek is lehet ereszteni Duray stratégosz-dzsemboriját meg a többi „műhelyt”. Mert úgy is csak a semmin rinyálnak.

Van számos olyan eleme a Csáky-cikknek, amin érdemes figyelembe venni. Egyrészt, hogy az MKP nem a mindenes pán údržbár, vannak olyan ügyek, melyekért önkormányzati –magánszféra - civil összefogás nélkül semmit nem lehet tenni. Ilyen pl. a tehetséggondozás egy ösztöndíjrendszeren keresztül vagy a szülőföldön való boldogulás, a magyar iskola minősége, stb.


Mellékesene szólva, érdekes figyelni a gondolatok gyors diffúzióját: pl. erről az ösztöndíjrendszerről beszélt a múlt héten Jarábik Balázs, vagy hogy a Csáky-cikk pár gondolata (külföldi tapasztalatok otthoni kamatoztatása) az alábbi polgári kezdeményezés krédójában is benne van. Persze az külön téma, hogy hogyan lehet ezeket a fönt említett társadalmi projekteket elkezdeni majd sikeresen futtatni...

Továbbá kiolvasni vélem a szerző azon félelmét, amit én „skanzenné válásnak” nevezek: intenzívebb „modernizációs nyújtózkodások” nélkül a szlovákiai magyar közösség gazdasági és szellemi lecsúszása előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik.

Egy kis olvasnivaló a hétvégére (ajánló)

Születőben vannak a XXI. század
magyar Madisonjai?

Első cikk

Második cikk


Szolgálati toldás: többször is elolvastam Publius Hungaricus előző írásait, fölösleges is mondanom, hogy nagyon tetszett, nem is elemezni akarom az egészet (azt majd víg nyugdíjas koromban, ha sok-sok időm lesz), csak hozzáfűznék egy rövidet, ami eléggé feltűnt:

„Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltő alatt. Az ezígy-ből való kitörés természetesen lehetséges.”

Ki tudja, lehet, hogy éppen ezek a specifikus magyar szokások, normák és szabályok teszik egyben lehetetlenné az írekéhez/finnekéhez hasonló sikeres „kitörését” a károsabb szokások és normák szorításából? De inkább ne legyen igazam.

Persze ezek az szokások, normák változhatnak gyorsabban is, ha vannak nagyon domináns környezeti hatások, melyek kiváltják a változáshoz szükséges impulzusokat. Felületesen mondhatnánk úgy, hogy talán egy nagy válság kéne a kiugráshoz meg a félművelt elit eltűnéséhez.

Meeting the press (ajánló)

Örömteli figyelni az egyre szélesedő szlovákiai magyar véleményformáló-véleményközlő palettát: nemrég a nyitrai diákbálon a kezembe nyomták az ottani egyetemisták új lapját, melynek tartalma szerintem messze több egy ilyenkor várt hallgatói lapétól: igényesen megírt cikkekkel, és ami külön öröm, hogy vannak benne kvalitás közéleti írások is!

Ez utóbbi valahogy hiányzott a többi egyetemi lapból, s talán segít abban, hogy a generációmbéliekre olyannyira jellemző akut közéleti közömbösség valahogy feloldódjon. Bár ez utóbbi okairól sokat lehetne okoskodni…

Amikor a lokálpatriotizmus már hülyeség

Még októberben Lengyelországban jártam s visszafelé menet a Varsó és Krakkó között közlekedő híres expresszvonattal utaztam. Azért híres, mert a két legnagyobb lengyel város közötti távot 2 óra 45 perc alatt futja be, s ami normális gyorssal jó 5 óra, ha nem több, amit volt már szerencsém párszor abszolválni: nem egy leányálom. Ezért a sokkal gyorsabb és kényelmesebb expressz már külön fogalom a Krakkó és a főváros között ingázó emberek számára.

Na, de hogy a lényegre térjek, a szupergyors expresszvonat a Varsót Katowicével (és Krakkóval) összekőtő Centralna Magistrala Kolejowa magasebességű vasúti korridoron 160 km/h sebességgel száguld végig. Legalábbis ha hagynák. Varsó után a 115-dik kilométernél ugyanis az expersszünk elkezdett lassítani, majd megállt a lengyel préri kellős közepén, pontosabban szólva Włoszczowa, egy tízezer lelket számláló város állomásán. Lengyel barátaim máris magyarázni kezdték az oly tipikusan lengyel story-t:

A korridor kifejezetten a nagyobb lengyel városok közötti gyors összeköttetés érdekében kezdték el építeni (máig nincs befejezve a tenger mellett fekvő Gdanskig), ezért a sínek elég távol esnek a környékbeli településektől, s nem található egyetlen személyi állomás sem a vonalon. Ez legalábbis így volt 2006-ig, mikor is egy Przemysław Gosiewski nevű befolyásos politikus kijelentette, hogy márpedig a krakkói expressz álljon meg Włoszczowa városában is, ami mellékesen szólva, az ő szavazókerületének központja is. A lobbizás sikerült: a kisvárostól jópár kilométerre tehát felépült a korridor mellé az állomás, ahol volt szerencsénk kiugrani és csinálni pár fényképet és megtekinteni azt a két embert, aki az agyopnpakolt 6 vagonos szerelvényre szállt föl (nem szállt le senki).

Erről az igazán lokálpatrióta Przemysław Gosiewskiről annyit kell tudni, hogy a nemrég megbukott Kaczynski-kormány miniszterenökhelyettese volt, jelenleg a volt kormányzópárt PiS frakcióvezetője. Külpolitikai vájottfülűek számára talán érdekesség, hogy ez az úriember kezdeményezte annak a német újságírónak a büntetőjogi felelősségre vonását, aki az elmúlt évben a lengyel elnököt (és annak ikertesóját) illette nem túl hízelgő jelzők keretében kemény kritikával, nem kis bonyodalmat okozva a két ország amúgy sem rózsás viszonyában.

Vasutasok a megmondhatói, hogy mennyibe kerül egy ilyen gyorsvonat megállása-újraelindulása, az ehhez szükséges extra időről nem is beszélve. Persze mondhatnánk, hogy ez az állomás és a megállított expressz elősegíti az adott régió fejlődését és miért ne, ha egy város, legyen az akármilyen kicsi, de kiharcol magának napi egy-két expresszvonatot (Gosiewski fölényesen nyert a legutóbbi választásokon).

Ami szerintem veszélyes az ilyen dolgokban, az ennek a történetnek a precedensértéke: mert expreszmegállítási követeléssel előjöhet a többi, a vonal közelében fekvő (nagyobb) város is. És miért ne? Teljesen jogosan, hiszen amit Włoszczowa kikövetelhet, arra miért ne lenne joga a többi településnek? De így a krakkói expressz egy idő ugyanúgy 6 óra alatt tenné meg a távot, mint gyorsvonat kollégái...

Hozzá kell tenni, hogy az említett új állomáson más vonat nem is áll meg, a helyi osobákok a város másik (eredeti) állomására futnak be, a Włoszczowa Pólnoc (észak) így napi három expresszvonatot szolgál ki, a mindenek fölé helyezett lokálpatriotizmus és/vagy a sikeres politikai populizmus szimbólumaként
.



Szolgálati közlemény: kérdezték páran mi ez az új, kiejthetetlen nevű téma. Az indivisibiliter et inseparabiliter ("Oszthatatlanul és elválaszthatatlanul") az egykori Osztrák-Magyar Monarchia "szlogenje" volt. Egyenlőre nem találtam jobb jelzőt a közép- és kelet-európai tárgyú írásoknak: úgy látom, sok dologban, legyen az hülyeség vagy marhaság, az egykori Monarchia utódállamai ugyanúgy egyek és oszthatatlanok :)

Variációk házasságra

Az utóbbi idők témája blogtájakon az MKP szalonképessége egykori koalíciós partnerei számára. Noha másról nem is lehet szó, mint egy szlovákszavazat-újraelosztás kisérletről egyes szlovák pártok között, mégis az alábbi íráshoz kapcsolódó hozzászólások beindították a beragadt politikai fantáziám.

Ha érvényes a fő maxima, miszerint "csak kormányon lehet valamit kiharcolni a magyaroknak", akkor ebből logikusan következik, hogy az MKP koalíciókötésre alkalmas, vonzó nőstény kell hogy legyen a szlovák pártok számára.

Kiindulva az egyik hozzászóló megállapításaiból, ha az MKP olyasmiket csinál, ami nem tetszik a szlovák pártok szavazóinak -> a szlovák pártok nehezen (vagy sehogyan) fognak kolaíciót kötni az MKP-vel -> a fő maxima nem teljesül -> szar helyzet.

Ellenkezőleg, ha az MKP kizárólag olyasmiket csinál, amit a szlovák pártok szavazóinak közönbös (vagy gond nékül lenyelik) -> a szlovák pártok koalíciót kötnek az MKP-vel -> teljesül a maxima -> eljön a Kánaán s felépül az új Jeruzsálem.


Engem az egész a régi korok házasulási szokásaira emlékeztet: nem a menyecske (MKP) választ, hanem őt válasszák (szlovák pártok). Persze a hajadon dönthet úgy is, hogy "önmaga" lesz és olyan dolgokat tesz, amellyel ugyan ő elégedett lesz (szlovák zsargonban "radikalizálódik"), de nem fog kelleni egyetlen kérőnek sem, öreglánysorsra jut. Vagy még ha kapós is, ő úgy dönt, hogy nem kell neki az a bizonyos legény. Ilyenkor még van sansza arra, hogy jön egy következő kérő és még sem marad szüzike.


De előfordulhatnak olyan helyzetek a jövőben, hogy az MKP önfejű menyecskeként, mégis kap pár ajánlatot. Pl. kicsi különbség a kormánykoalációs tandem és a "haladó" ellenzék választási eredményei között. Gondolom Dzurindék sem szeretnének az idők végezetéig ellenzéki parkolópályán dekkolni. Ám az is előfodrulhat, hogy túlteng bennük a homoszexuális hajlam és élve a regisztrált partnerség adta lehetőségekkel, inkább azonos nemű partnert választanak a pattogó MKP leányka helyett. Mint mindig, a lényeg itt is csak a szex (hatalom), a forma másodlagos.

Vagy nem érvényes a fő maxima?